A kórterem levegőjét ólomsúlyú némaság nyomta el. Én mozdulatlanul feküdtem a fehér lepedők között, mintha a testem már nem engedelmeskedne: a fájdalom bennem tombolt, mégsem volt erőm hangot adni neki.
Amikor elérkezett az a nap, minden felgyorsult. Dr. Miklós Török két nővér kíséretében lépett az ágyamhoz. Hangja tárgyilagos volt, mégis végzetes:
– Boglárka Deák, most nincs idő halogatni. Ha az ikrek életét helyezzük előtérbe, az ön túlélése bizonytalan. Ha viszont önt mentjük, a terhességet meg kell szakítanunk.
A mellkasom összeszorult, alig kaptam levegőt. Zoltán Rácz felé fordultam: a szeme véreres volt, az ujja remegett, ahogy az ágy szélébe kapaszkodott. Anyám a sarokban állt, hangtalanul mormolta az imáit.
Felvillant bennem minden, ami még előttem állhatott volna: nyarak a Balatonnál, esti mesék, az első betűk tanítása. Aztán Zoltán képe tolult elő – hogyan maradna nélkülem, hogyan hordozná ezt a veszteséget egyedül?
Végül lehunytam a szemem, és kimondtam azt, amitől féltem: – Az ikreket mentsék.
A továbbiak darabokra hullott emlékek: vakító lámpák, sürgető utasítások, égető fájdalom. Amikor újra magamhoz tértem, még lélegeztem. Az orvosok csodáról beszéltek. Az ikrek idő előtt jöttek világra, de az inkubátorban önállóan vették a levegőt.
Zoltán ott ült mellettem, sírt, és újra meg újra azt mondta, mindent feláldoztam értük. Én azonban nem hősként éltem meg ezt. Üres voltam, kifacsart és rettegő.
A következő hetek kegyetlen lassúsággal teltek. Remény és várakozás váltotta egymást. Naponta jártam a PIC-re, az üvegfal mögül figyeltem Flóra Kelemen és Júlia Szilágyi apró testét: törékenyek voltak, mégis makacsul élni akartak. Anyám minden alkalommal új rózsafüzérrel érkezett, és halkan ismételgette, hogy többet kellene imádkoznom.