A főorvos, Miklós Török hangja ridegen csengett: azonnali beavatkozás nélkül mindhármunk élete veszélybe kerülhet, ezért választani kell. Ettől a pillanattól minden felborult körülöttem. Zoltán Rácz kerülte a tekintetem; esténként leült az ágyam mellé, és rekedt hangon suttogta, hogy nem tudna nélkülem élni. A mondat végén mindig elfordult, a könnyeit csendben nyelte.
Anyám könyörtelen volt a maga módján. Azt hajtogatta, hogy az ikrek ártatlanok, én már kaptam időt az élettől, most őket kell előtérbe helyezni. Én pedig ott maradtam a szorongásommal, magamra zárva.
Az éjszakák váltak elviselhetetlenné. A monitor pittyegése kísérte a kicsik szívverését, én pedig halkan szóltam hozzájuk, hogy ne féljenek, anya itt van. Mélyen belül mégis tudtam: lehet, hogy soha nem szoríthatom őket magamhoz.
Egy délután meglátogatott a húgom, Ildikó Budai, aki Pécsen él, és mindig ő volt a család sziklája. Egy sálat tett az ölembe, erőltetett mosollyal mondta, hogy ezt majd akkor viselem, amikor kijutok innen. Visszakérdeztem, mi lesz, ha mégsem. A szemembe nézett, és biztosított róla: bárhogy döntök, nem maradok egyedül. Mégis világos volt számomra, hogy a végső felelősség az enyém.
A napok vánszorogtak: vizitek, suttogó imák, feszültség. Zoltán bezárkózott; egyszer a folyosóról hallottam, ahogy apámmal vitatkozik, kétségbeesetten kiáltva, hogy nem bírná egyedül, mire a válasz éles vádként vágott vissza. A szavak átszelték a kórházi levegőt, és bennem egyre nőtt a csend, amelyből hamarosan döntésnek kellett megszületnie.