– Boglárka Deák, most döntened kell. Nincs tovább halogatás.
Miklós Török doktor szavai kegyetlenebbül martak belém, mint bármelyik tűszúrás, amit az elmúlt hetekben elszenvedtem. A Szent Imre Kórház vakítóan fehér plafonját fixíroztam, miközben a monitorok szabálytalan csipogása és a nővérek kapkodó léptei egyetlen nyomasztó zajmasszává olvadtak bennem. Alig huszonkilenc éves vagyok, mégis úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna percek alatt: kimerülten, összeroppanva feküdtem ott.
– Nem megy… erre képtelen vagyok… – leheltem alig hallhatóan, de a hangom mintha elakadt volna a levegőben. Anyám a bal oldalamon ült, görcsösen szorongatva a rózsafüzért. – Boglárka, gondolj a kislányokra. Most erősnek kell lenned – mondta könyörgő tekintettel.
De mit jelent az erő ilyen helyzetben? A még meg sem született lányaimat választani, vagy saját magamat megmenteni, hogy legyen, aki felneveli őket? Erre senki nem készített fel. Egyetlen ember sem.
Az egész három hónappal korábban indult. Egy májusi reggelen, amikor a kávé illata betöltötte a konyhát, és a Bartók Béla úton már dübörögtek a villamosok. Félidős terhes voltam, az ikrek vadul mocorogtak bennem, mintha versenyt rendeztek volna. Zoltán Rácz, a férjem, már munkában volt – buszsofőrként hajnalban indul. Épp a kenyeret kentem meg, amikor hirtelen elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Összecsuklottam, a tányér darabokra robbant a padlón.
A mentő szirénája és anyám rémült arca maradt meg abból a reggelből.
A kórházban közölték velem: súlyos preeklampszia áll fenn, és ha nem avatkoznak be időben, az ikrek és én is életveszélybe kerülhetünk.