Éjszakákon át dolgozott. Aventurin, jáspis, karneol sorakozott az asztalon; nyakékek, karkötők, fülbevalók születtek a kezei alatt. Lajos Halász rendszeresen átvette a kész darabokat, elvitte őket a galériába, majd egy hét sem telt bele, és már hívta is: minden elkelt. Az igények egyre csak szaporodtak.
— Levente tud erről? — kérdezte egyszer.
— Egyáltalán nem beszél velem — felelte Csilla Deák.
— És a válás?
— Találtam ügyvédet. Elindítottuk az ügyet.
Lajos segített, mindenféle nagy szavak nélkül. Elérhetőségeket adott, közbenjárt egy bérelhető lakásért. Amikor Csilla összepakolta a bőröndöket, Levente Erdélyi az ajtófélfának dőlve nevetett.
— Egy héten belül visszajössz. Könyörögve.
Csilla becsukta a bőröndöt, és válasz nélkül kilépett.
Eltelt fél év. Kétszobás lakás a város szélén, gyerekek, munka. A megrendelések folyamatosan érkeztek. A galéria önálló kiállítást ajánlott. Csilla közösségi oldalt indított, feltöltötte a munkáiról készült képeket; a követők száma napról napra nőtt.
Lajos gyakran beugrott, könyveket hozott a gyerekeknek, telefonon is tartották a kapcsolatot. Nem sürgetett, nem nyomult — egyszerűen jelen volt.
— Anya, tetszik neked? — kérdezte egy este Boglárka Molnár.
— Igen, tetszik.
— Nekünk is. Ő nem kiabál.
Egy év múlva Lajos vacsora közben szólalt meg, minden ceremónia nélkül:
— Azt szeretném, ha velem lennétek. Mindhárman.
Csilla erre készen állt.
Két évvel később.
Levente egy bevásárlóközpont folyosóján haladt. Elbocsátása után rakodómunkát talált — György Fazekas értesült a feleségével való bánásmódról, és három hónap múlva kirúgta. Albérleti szoba, adósságok, magány.
Egy ékszerüzletnél megpillantotta őket.
Csilla világos kabátban, rendezett frizurával állt, a nyakában az a bizonyos aventurin. Lajos fogta a kezét. Domonkos Lakatos és Boglárka nevetve meséltek valamit.
Levente megtorpant a kirakatnál. Látta, ahogy beszállnak az autóba, ahogy Lajos ajtót nyit Csillának, és ahogy ő mosolyog.
Végül a saját tükörképére nézett az üvegben: kopott kabát, szürke arc, üres tekintet.
Elveszítette a királynőjét. Ő pedig megtanult nélküle élni.
És ez volt a legkegyetlenebb büntetés: túl későn megérteni, mi volt a kezében.