Norbert Kozma ezúttal is tudatosan robbantotta ki a veszekedést Enikő Kertésszel. Pontosan az volt a célja, hogy a felesége a gyerekekkel együtt felkerekedjen, és néhány napra az édesanyjához költözzön. Nem először alkalmazta ezt a módszert: valahányszor arra vágyott, hogy üres legyen a lakás, mindig ugyanígy járt el. Igaz, nem minden alkalommal jött be a számítása, de most minden a tervei szerint alakult. Enikő mélységesen megsértődött, némán pakolni kezdett, és eldöntötte, hogy elmegy az anyjához. Norbertet mindez cseppet sem nyugtalanította. Eszébe sem jutott attól tartani, hogy elveszítheti a családját. Biztos volt benne, hogy Enikő előbb-utóbb megbocsát, hiszen két közös gyerekük volt, és egy lakás kötötte össze őket. Norbert fejében a válás szóba sem jöhetett: szerinte Enikőnek ez egyszerűen nem érte volna meg.
„Legalább pár napig nyugalom lesz” – gondolta elégedetten, miközben a bejáratnál figyelte, ahogy Enikő kabátot ad a gyerekekre, és közben már előre elképzelte a gondtalan estéket. Meggyőzte magát arról is, hogy egy kis különlét még jót is tesz a házasságnak. Hangosan azonban egészen mást adott elő.
– Tessék! – kiabálta utánuk, amikor már indulóban voltak. – Megint az anyádhoz rohansz! Amint gond van, azonnal mögé bújsz! Miért nem maradsz inkább itt, és beszéljük meg normálisan?
Enikő visszafordult.
– Tényleg azt szeretnéd, hogy maradjak, és most azonnal mindent megbeszéljünk?
– Szó sincs róla! – csattant fel Norbert. – Ebben az állapotban képtelenség veled beszélni. Majd pár nap múlva, amikor lenyugszol. Viszont amikor megérkezel anyádhoz, azonnal hívj fel! Attól, hogy összevesztünk, még aggódom értetek. Tudni akarom, rendben odaértetek-e. Értetted?
Enikő pontosan este kilenckor lépte át az édesanyja küszöbét, és ahogy ígérte, azonnal tárcsázta a férjét.
– Én vagyok – szólalt meg rögtön, miután a hosszú kicsengés megszakadt. – Már itt vagyunk. Te mit csinálsz? Hiányzunk?
– Nem, egyáltalán nem – válaszolt egy pimasz női hang. – Itt nincs idő unatkozni. Ha akarod, akár most azonnal idejöhetsz.
Enikőben megfagyott a levegő. „Jaj, ne… ez egy nő” – futott át az agyán. „Biztos eltévesztettem a számot.” Zavartan bocsánatot kért, megszakította a hívást, majd újra megnézte a kijelzőt. A szám kétségtelenül Norberté volt. „Ez lehetetlen” – gondolta zaklatottan. Ami azonban igazán nyugtalanította, az a hang volt. Kísértetiesen ismerősnek tűnt.
„Hallottam már valahol” – próbálta felidézni. – „De hol?” Pár másodpercig erőlködött, majd hirtelen mérges lett saját magára.
– Eszem megáll! – fakadt ki hangosan. – Ahelyett, hogy a férjemmel beszélnék, hangokat elemezgetek.
Újra hívta Norbertet, de csak foglalt jelzést kapott. „Kivel beszélhet?” – motoszkált benne a kérdés, miközben a női hang emléke nem hagyta nyugodni. Csak harmadszorra vették fel. Enikő most már kivárt.
– Halló, tessék – szólt bele Norbert.
– Én vagyok – felelte Enikő halkan.
– Enikő? Miért hallgatsz? Jól utaztatok? Anyukád hogy van? A gyerekek rendben? Még mindig haragszol rám?
– Minden rendben – mondta Enikő. – Nem haragszom. Te hol vagy most?
– Hát itthon. Hol lennék?
– Egyedül?
– Persze. Miért kérdezed?
– És mit csinálsz?
– Lefekszem aludni. Teljesen kikészített ez a veszekedés. Holnap dolgoznom kell. Na, ennyi volt. Ne felejtsd el, hogy még dühös vagyok. Visszatérés előtt mindenképp hívj fel. Mikor jönnél?
– Akár holnap is visszamehetek. Már megnyugodtam.
– Szó sem lehet róla. Lehet, hogy te lenyugodtál, de én még nem. Három napnál előbb ne gyere vissza.
Norbert bontotta a vonalat, majd Henrietta Szalaira nézett, aki a nappaliban ült.
– Ki volt az? – kérdezte Henrietta.
– A feleségem – felelte Norbert elgondolkodva. – Furcsa kérdéseket tett fel. Mintha gyanakodna.
– Ugyan már – legyintett Henrietta. – Miért is gyanakodna? Nem először vesztek össze, és nem először költözik el pár napra.
Henrietta azonban csak tettette a nyugalmat. Pontosan tudta, hogy Enikő megérzett valamit. Hiszen az a bizonyos női hang az övé volt: amikor Norbert a zuhany alatt állt, ő vette fel a telefont. Szándékosan. Látta, hogy a feleség hívja, és nem hagyta csörögni. A célja egyértelmű volt: jelet hagyni, elültetni a kételyt. Henrietta mindig is értett az intrikához. Ő erőltette ki azt is, hogy Norbertnál találkozzanak, holott az ő lakása is megfelelt volna. Sőt, ő tanította meg Norbertnek azt a bevált forgatókönyvet, amellyel Enikőt időről időre el lehetett küldeni otthonról. Most azonban már kevésnek érezte ezt a helyzetet, és eltökélten fogalmazódott meg benne, hogy ennél sokkal többet akar a jövőben.