A ruha vállát szabadon hagyta, finoman követte az alakját. Közel egy órán át próbálták: igazították, tűzték, apró gombostűkkel jelölték, hol kell még tökéletesíteni.
— Ehhez az árnyalathoz egészen különleges ékszer kell — járta körbe Melinda Deák Csillát, miközben fejét oldalra döntve szemlélte az összhatást. — Az ezüst túl hideg lenne. Az arany pedig túl hivalkodó.
Csilla elővette a régi ékszerdobozt. Az alján, puha kendőbe csavarva, ott lapult egy szett: egy nyakék és hozzá illő fülbevaló. Kék aventurin, kézzel készítve. Nyolc évvel korábban alkotta meg, egy olyan alkalomra, amely végül sosem érkezett el.
— Ez… ez valami elképesztő — suttogta Melinda, és mozdulatlanná dermedt. — Te készítetted?
— Igen. A saját kezemmel.
Anikó Váradi közben elkészítette a frizurát: lágy hullámokat, minden túlzás nélkül. A smink visszafogott volt, mégis hangsúlyos, pont annyira, hogy kiemelje Csilla tekintetét. Amikor felvette a ruhát, majd felcsatolta az ékszereket, a kövek hűvösen simultak a bőréhez, súlyuk határozottságot adott.
— Nézd meg magad — terelte a tükör elé Melinda.
Csilla lassan odalépett. Nem azt az asszonyt látta viszont, aki tizenkét éve felmosóronggyal a kezében és levesesfazékkal a tűzhely mellett élt. Önmagát látta. Azt a nőt, aki valaha volt.
A bankett a rakparti étteremben zajlott. A terem zsúfolásig megtelt: elegáns asztalok, öltönyök, estélyik, halk zene. Csilla szándékosan késve érkezett. Amikor belépett, a beszélgetések egy pillanatra elhaltak.
Levente Erdélyi a bárnál állt, éppen nevetett valaki tréfáján. Megpillantotta Csillát, és az arca azonnal megfeszült. A nő elhaladt mellette anélkül, hogy ránézett volna, majd a terem végében foglalt helyet. Tartása egyenes volt, kezei nyugodtan pihentek az ölében.
— Elnézést, szabad ez a szék?
Egy negyvenes évei közepén járó férfi állt mellette, szürke öltönyben, figyelmes tekintettel.
— Igen, kérem.
— Lajos Halász vagyok. György Fazekas üzlettársa egy másik vállalkozásban. Pékségek. És ön?
— Csilla Deák. A raktárvezető felesége.
A férfi végignézett rajta, majd az ékszereken időzött a szeme.
— Aventurin? Kézzel készült, ugye? Látszik a munkán. Édesanyám gyűjtötte az ásványokat, ritkán látni ilyet.
— Én készítettem.
— Komolyan? — Lajos közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a fonást. — Ez magas szint. Foglalkozik eladással?
— Nem igazán. Én… háztartásbeli vagyok.
— Különös — mosolyodott el. — Az ilyen kezek nem szoktak sokáig otthon maradni.
Az este során szinte végig mellette maradt. Kövekről beszélgettek, alkotásról, arról, hogyan felejtik el az emberek idővel azt, amiben igazán jók. Csilla pedig érezte, hogy valami lassan, szinte észrevétlenül újra mozgásba lendül benne, miközben a terem másik végéből valaki egyre sötétebb tekintettel figyelte őket.