Az est hátralévő részében Lajos Halász újra és újra táncra kérte, hol egy pohár gyöngyöző italt hozott neki, hol egy könnyed megjegyzéssel nevettette meg. Csilla Deák közben pontosan látta, honnan figyeli őket Levente Erdélyi: az asztal túloldaláról, összeszorított állkapoccsal. A férfi arca percről percre komorabb lett, mintha minden közös nevetés újabb szöget ütne belé.
Amikor végül elindultak, Lajos egészen az autóig kísérte.
— Csilla, ha egyszer úgy dönt, hogy újra komolyabban foglalkozna az ékszerekkel, hívjon fel — mondta, miközben egy névjegykártyát nyújtott át. — Tudok olyan emberekről, akiknek erre nemcsak szükségük van… hanem valóban értik is az értékét.
Csilla elvette a kártyát, bólintott, de nem szólt. A gondolatai túl hangosak voltak.
Otthon Levente alig várt pár percet, már robbant is.
— Mondd csak, mit műveltél te ott? Egész este annak a Lajosnak a nyakán lógtál! Mindenki bámult, érted? Látta mindenki, hogyan csimpaszkodik a feleségem egy idegen pasasra!
— Nem csimpaszkodtam — felelte higgadtan. — Beszélgettünk.
— Beszélgettél?! Háromszor táncoltál vele! Háromszor! György Fazekas is megkérdezte, mi folyik itt. Szégyelltem magam!
— Te mindig szégyellsz engem — Csilla lehúzta a cipőjét, gondosan a bejárathoz tette. — Szégyen, ha elviszel valahová. Szégyen, ha rám néznek. Van egyáltalán valami, ami miatt nem égsz?
— Fogd be! Azt hiszed, felveszel egy rongyot, és máris számítasz valamit? Senki vagy. Egy háztartásbeli. Az én pénzemből élsz, rajtam lógsz, most meg hercegnőt játszol!
Régebben sírt volna. Csendben bevonul a hálóba, háttal fordul, és magába temeti a szavakat. Most azonban valami elmozdult benne. Talán eltört. Talán végre a helyére kattant.
— A gyenge férfiak félnek az erős nőktől — mondta halkan, meglepően nyugodtan. — Tele vagy kisebbrendűséggel, Levente. Attól rettegsz, hogy egyszer átlátok rajtad, és meglátom, mennyire jelentéktelen vagy.
— Takarodj innen.
— Elválok tőled.
Levente nem válaszolt. Csak nézte őt. A szemében először nem düh volt, hanem zavar.
— Két gyerekkel hova mész majd? Azokra a gyöngyökre nem lehet életet építeni.
— De lehet — mondta egyszerűen.
Másnap reggel elővette a névjegyet, és bepötyögte a számot.
Lajos nem siettetett semmit. Kávézókban találkoztak, hosszan beszélgettek tervekről és lehetőségekről. Mesélt egy ismerőséről, aki kézzel készült alkotásokat bemutató galériát vezetett, arról, hogy az emberek belefáradtak az egyforma, futószalagon gyártott tárgyakba, és újra vágynak az egyedire.
— Ön tehetséges, Csilla — mondta egyszer komolyan. — Ritka, amikor érzék és ízlés ilyen tisztán találkozik.
Csilla ekkor kezdett igazán újra hinni abban, amit a kezei képesek létrehozni.