Nem tudnak vendégként viselkedni.
Az asszony hirtelen talpra ugrott, felkapta a táskáját, amelyben a mandarinok hangosan összekoccantak.
— Csak hogy tudd! — kiabálta az ajtóból. — Mindent elmondok a fiamnak!
— Adja át az üdvözletem — felelte Júlia Farkas hűvösen, majd határozott mozdulattal becsukta az ajtót.
Márton Fodor csak késő este érkezett meg. Az arca eltorzult a dühtől, tekintete kemény volt.
— Mit műveltél? — ordította már a küszöbről. — Anyám zokogva hívott fel!
Júlia a kanapén ült, könyvvel a kezében, látszólag nyugodtan.
— Nem bántottam — mondta csendesen. — Egyszerűen megkértem, hogy menjen el, amikor elkezdett engem kritizálni.
— Ő az anyám! — csattant fel Márton, hangjában sértettség és harag keveredett. — Nem volt jogod ehhez!
— És neki volt joga megmondani, mi nem tetszik neki az életemben?
— Bocsánatot kell kérned tőle! — kiáltotta. — És írass rá egy részt a lakásból!
Júlia lassan becsukta a könyvet.
— Tessék?
— Pontosan hallottad. Nyugodtabb lenne, ha tudná, hogy ez neki is az otthona.
— Márton — felállt, és közelebb lépett —, felfogod, mit beszélsz? Ez a nagymamám lakása volt.
— Azt fogom fel, hogy anyám miattad nem találja a helyét! Napok óta sír, azt hiszi, gyűlölöd!
— Vagy talán ideje lenne abbahagyni, hogy anyád döntse el, ki mit érez?
— Júlia — ökölbe szorította a kezét —, alá fogod írni a papírokat.
— Nem fogom.
— Akkor is aláírod, ha fontos neked a család!
Júlia összeszorította az ajkát.
— Ha a család azt jelenti, hogy vakon engedelmeskedem anyádnak, akkor ebből nem kérek.
Márton megragadta a vállát, erősen szorította, a szemébe nézett.
— Ne beszélj így!
— Engedj el — mondta halkan. — És menj el.
Megdermedt.
— Micsoda?
— Pakolj össze, és költözz el.
— Júlia, ne viccelj.
— Nem viccelek. Ha anyád árnyékában akarsz élni, tedd. De nem itt.
Kinyitotta az ajtót.
Márton még egy pillanatig állt, majd szó nélkül kilépett. Nem nézett vissza.
Az ajtó becsapódott.
Júlia lecsúszott a padlóra az előszobában. A könnyei potyogtak, mégis, a mellkasában, a fájdalom alatt valami furcsa könnyedség jelent meg. Végre csend volt.
Másnap reggel csörgött a telefon. A kijelzőn az anyós neve villogott.
Júlia néhány másodpercig nézte, aztán felvette.
— Teljesen elvesztetted az eszed?! — az asszony hangja feszült volt, mint egy túlhúzott húr. — Kidobtad a férjemet… a fiamat!
Júlia ásított egyet, felült az ágyban.
— Elég legyen. Mindent ön intézett így. Ön tette tönkre a házasságunkat.
— Én csak törődtem veletek! — ordította az anyós.
— Nem. Irányítani akart minket. Most próbálja meg saját magát irányítani.
— Ezt még megbánod, Juliska!
— Csak azt bánnám meg, ha újra hagynám, hogy parancsoljanak nekem — felelte halkan, majd bontotta a vonalat.
A válás gyorsan lezajlott. Márton a közjegyzőnél némán aláírta a papírokat. A szeme fáradt volt, üres. Sem harag, sem kérlelés nem maradt benne.
A tárgyalás után Júlia az utcán sétált, és hirtelen könnyűnek érezte magát. Az ég szürke volt, hideg, mégis tágas.
Eltelt fél év.
A konyhában alma és fahéj illata terjengett. A sütőben a kedvenc étele sült. A rádióban egy régi dal szólt, Júlia félhangosan dúdolta, miközben a tűzhely és az ablak között sürgött-forgott.
Az asztalon egy tengerparti utazásra szóló jegy hevert — ajándék saját magának, csak úgy, „túlélésért”.
Körbenézett. A lakása világos volt, barátságos, minden apró részlet az ő döntése. Senki nem szólt bele, nem kérdezte, miért kerül annyiba a joghurt, és miért ott áll a sótartó.
Megrezdült a telefon. Üzenet érkezett Dóra Budaitól:
„Júlia, anya mostanában sokat emleget. Azt mondja, talán túl messzire ment. Márton nála lakik. Te hogy vagy, nem haragszol?”
Júlia sokáig nézte a kijelzőt, majd válaszolt:
„Nem. Csak nem akarok többé mások életét élni.”
Elküldte.
Az ablakhoz lépett. Odakint az olvadó márciusi hó csöpögött, a napfény megcsillant az üvegen.
Júlia mosolyogva állt ott. Előtte egy új élet nyílt meg — egyszerű, a sajátja. Idegen elvárások nélkül, hamis „így kell”-ek nélkül.
Csak élet.
Vége.