— Már megint azokat a tésztákat vetted százhúszért? — csattant fel egy hang az ajtó mögül, olyan éllel, mintha Júlia Farkas valami komoly hibát követett volna el. — Mondtam én neked, a „Közért Pluszban” nyolcvanötért adják!
Júlia Farkas a konyha közepén állt meg a bevásárlószatyrokkal. Épp csak letette őket az asztalra. A karja remegett a kimerültségtől, az ujjai sajogtak. A munkahelyen teljesen kifacsarták, utána még másfél óra zötykölődés hazafelé, boltról boltra rohanás — és most ez várta otthon.
— Anya, miért jött ide szó nélkül? — kérdezte fáradt, száraz hangon, miközben az anyósára nézett, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ablaknál, mintha a saját lakásában lenne. — Most értem haza, alig állok a lábamon.
— Gondoltam, benézek, megnézem, mi újság nálatok — felelte az asszony, letette a táskáját a földre, majd feltette a szemüvegét. — Add csak ide azt a blokkot.
Júlia összeszorította az ajkát, de végül előhúzta a hosszú, fehér papírcsíkot, és az asztalra tette. Az anyósa közelebb húzta magához, hunyorogva követte a sorokat az ujjával.
— Na nézzük… tej: százöt. A „Északi Piacon” kilencvenkettő! — csóválta a fejét rosszallóan, mint egy tanár, aki elégtelent ad. — Júliám, te tényleg nem tudod, hogyan kell beosztani a pénzt.
Júlia keresztbe fonta a karját.
— Nincs időm az egész várost körbefutni. Ott vásároltam, ahol útba esett.
— Hát ezért van nálatok állandó káosz! — kapta fel a fejét az asszony. — Az én Márton Fodor fiam reggeltől estig dolgozik, te meg… joghurtokat veszel százharmincért! Nem kell elkényeztetni magad!
— Szeretem őket — mondta halkan Júlia, minden erejével azon volt, hogy ne robbanjon.
— Szereted, nem szereted… — legyintett az anyós. — Nem az számít, mit kívánsz, hanem hogy hogyan lehet spórolni. Bezzeg mi régen…
— Tudom én, milyen volt régen — csúszott ki Júliából. — Három napig főzött leves, szikkadt kenyér vízbe áztatva. Más világ van most, anya.
— A világ lehet más, de az ész ugyanaz kellene legyen! — vágta rá élesen az asszony.
Júlia kissé erősebben csukta be a hűtőt, mint szerette volna. Az ajtóban álló üvegek megcsörrentek.
Nehéz csend telepedett a konyhára, csak az óra kattogása hallatszott.
Az anyós végül felsóhajtott, felállt, magára terítette a sálját.
— Jól van. Éljetek, ahogy akartok. Csak később ne panaszkodjatok, ha elfogy a pénz.
Az ajtó hangosan becsapódott. Júlia leült egy kisszékre. A mellkasában gombóc nőtt: sértettség, düh és tehetetlenség keveréke. Nem vágyott másra, csak csendre, legalább öt percre. De még otthon sem jutott neki nyugalom vagy melegség.
Egy hónappal később, november közepén az anyósa konyhája zsibongott, a levegőt sült ételek illata töltötte meg. Az egész család összegyűlt a születésnapjára. Júlia korábban érkezett, segített salátát aprítani, miközben a háziasszony a tűzhely és a nappali között cikázott.
— Júlikám, a hagymát vágd apróbbra — szólt oda hátra sem nézve. — A férfiak nem szeretik a nagy darabokat.
Júlia összeszorította a fogát.
— Ahogy mondod.
A szíve nehéz volt, legszívesebben hazament volna. De ünnep volt, nem tehette. Ráadásul a táskájában ott lapult az ajándék: egy bársonydoboz arany fülbevalóval. Fél évig spórolt rá, apránként tett félre, még a munkahelyi kávéról is lemondott.
Amikor mindenki összegyűlt, odalépett, és átnyújtotta a dobozt.
— Boldog születésnapot, anya. Ezt neked hoztam.
Az asszony kinyitotta, rápillantott, majd becsukta.
— Köszönöm — mondta, és félretette, mintha jelentéktelen holmi lenne.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, és az előszobába berobbant Dóra Budai a férjével, kezében egy csokor krizantémmal.
— Anyukám! Isten éltessen! — kiáltotta, miközben mindkét arcán puszit nyomott az anyjára.
Az anyós arca felragyogott.
— Jaj, de gyönyörű virágok! Ti mindig tudjátok, minek örülök! Júliám, tedd már vízbe őket, de óvatosan!
Júlia átvette a három szerény krizantémot. Belül megcsípte valami. A fülbevaló háromszor annyiba került, mint az egész ünnepi vacsora alapanyaga együttvéve, mégis minden dicséret Dórának jutott, és Júlia már előre érezte, hogy ez az este sem érhet véget feszültség nélkül.