A vacsora további részében az anyós egy pillanatra sem fáradt el a célzásokban.
— Bezzeg Dórácska meg András milyen figyelmesek, igazi példaképek… nem úgy, mint egyesek — ejtette el újra és újra, jelentőségteljes hangsúllyal.
Júlia hallgatott. Pontosan tudta, hogy bármilyen válasz csak olaj lenne a tűzre, ezért inkább magába zárta a szavait.
— Júlia, menj már ki a konyhába, nézd meg, nem kapott-e oda a kacsa — vetette oda hirtelen az anyós.
Pedig a konyhaasztalhoz legközelebb épp Dóra Budai ült.
Júlia szó nélkül felállt. Mögötte poharak koccanása, nevetés, összefolyó beszélgetés zaja maradt. A tűzhelynél megállva kibámult az ablakon: odakint sűrű pelyhekben hullott a hó. Legszívesebben kifutott volna a hidegbe, csak hogy teleszívja a tüdejét jeges levegővel, és ne kelljen tovább hallania azt a fullasztó zsivajt.
Néhány héttel később megcsörrent a telefon. Mónika Fülöp volt az, a nagymama távoli rokona. A hangja remegett, akadozott.
— Júliám… Ágnes Rácz… elment — mondta röviden.
Júlia hosszú ideig ült mozdulatlanul a széken, egy pontra meredve. A nagymamája volt az egyetlen, aki mindig kiállt mellette, aki azt mondta neki: „Ne törődj másokkal, Júlia, élj úgy, ahogy neked jó.”
Este szólt a férjének.
— El kell utaznom.
— Természetes — ölelte magához Márton Fodor. — Veled megyek, kiveszek egy szabadnapot.
A mondat végét azonban már nem hallotta végig, mert csörgött a telefon. Az édesanyja volt.
— Márton — szólt bele parancsoló, elégedetlen hangon —, hová készülsz? Ott semmi dolgod. Ez nem a te családod. Júlia menjen egyedül.
— Anya, hogy lenne már „nem az enyém”? A feleségem nagymamájáról van szó — csattant fel ingerülten.
— És akkor mi van? — vágta rá az asszony. — Neked dolgoznod kell, nem idegen falvakba utazgatni.
Júlia a másik szobából hallgatta a beszélgetést, és belül összeszorult minden. Tudta, mi lesz a vége. Az anya megint győz.
Másnap reggel, amikor már induláshoz készülődött, ismét megszólalt a telefon. Az anyós neve villogott a kijelzőn.
— Mártonkám — nyöszörgött erőtlen hangon —, nagyon rosszul vagyok… szúr a szívem… gyere át gyorsan, félek…
A férfi azonnal kapkodni kezdett, felrántotta a kabátját.
— Júlia, mindjárt jövök. Csak megnézem, mi van vele.
Ő némán bólintott. Pontosan tudta: nem beteg, csak nem akarja, hogy Márton elutazzon. Ezt a játékot már túl sokszor látta.
A búcsú egyszerű volt, mindenféle külsőség nélkül. A fagy csípte az arcokat, az emberek halkan beszéltek. Júlia a friss hant előtt állt, a fejében pedig üresség tátongott. Még sírni sem ment.
Nem vágyott vissza senkihez. Úgy érezte, az anyós lakásában a levegő is nehéz, mintha valami láthatatlan jelenlét figyelné, a tarkójába lihegve.
Pár nappal később Márton közölte, hogy az anyja megsértődött, mert Júlia „nem megfelelően viselkedett”, és most egy ideig nem akarja őket látni. Júlia csak megvonta a vállát. Nem látni, nem hallani — annál jobb.
Két héttel később egy közjegyzői irodából hívták fel.
— Be kell fáradnia — mondta a hivatalos hang. — Öröklési ügyben, a nagymamája után.
Amikor átnézte az iratokat, elakadt a lélegzete. Egy háromszobás lakás a város központjában. Ágnes Rácz mindent rá hagyott.
Ott állt az üres nappali közepén: magas mennyezet, hatalmas ablakok, fény mindenütt. Szabadság. Igazi.
— Hát így van, nagyi… — suttogta. — Most már tényleg a magam ura vagyok.
A felújítás szinte azonnal elkezdődött. Júlia piacról piacra járt, tapétát válogatott, függönyanyagot, szőnyeget — mindent megfontoltan, az érzéseire hallgatva. Olyan otthont akart, amely róla szól: felügyelet nélkül, idegen hangok nélkül.
Márton segített, de látható kedvetlenséggel.
— Ennyit költeni teljesen fölösleges — morgott. — Így is mínuszban vagyunk.
— Nem „mi” — felelte Júlia nyugodtan. — Ez az én pénzem, az én lakásom.
A férfi elhúzta a száját, de nem vitatkozott tovább.
Három hónap elszállt, mintha egyetlen nap lett volna. Amikor Júlia végre felakasztotta az utolsó függönyt — halványkék volt, könnyű, mint a reggeli köd —, hosszú idő óta először érezte magát őszintén, mélyen és zavartalanul jól.