A nyugalom azonban nem bizonyult tartósnak.
Aznap este, amikor a nap már lemenőben volt, megszólalt a csengő. Júlia Farkas még fel sem ocsúdott a meglepetésből, amikor az ajtóban megpillantotta a látogatót: Márton Fodor édesanyját. Meghívás nélkül lépett be, úgy, mintha mindig is ott lett volna a helye.
— Na, akkor megmutatod a birodalmat? — jegyezte meg, miközben máris körbejárta a lakást.
Szobáról szobára haladt, végigsimított a falakon, benézett a szekrényekbe, mindent szemrevételezett.
— Hm… a függöny színe teljesen melléfogás. Bézs kellett volna, valami semleges. A kanapét meg nem ide, hanem az ablakhoz. Úgy sokkal barátságosabb — sorolta, megállás nélkül.
Júlia összekulcsolt kézzel állt, és érezte, ahogy belül lassan emelkedik benne valami nehéz, tompa hullám.
— A saját lakásomban én döntöm el, mi hol van — mondta higgadtan, visszafogott hangon.
Az asszony élesen felé fordult, tekintete megkeményedett.
— Te most szemtelenkedsz velem? Hiszen csak jót akarok neked!
— Köszönöm, nincs rá szükségem. A maguk „jóságából” már eleget kaptam — a hangja megremegett, de nem hátrált meg.
— Hogy mersz így beszélni? — csattant fel a nő. — Úgy bántam veled, mint a saját lányommal…
— Kérem, ne. Nekem volt nagymamám, és pontosan tudom, mit jelent az, ha valaki valóban család.
A csend szinte rájuk nehezedett, csak az óra kattogása hallatszott.
— Kérem, menjen el — mondta Júlia alig hallhatóan. — És legközelebb ne jöjjön bejelentés nélkül.
Az asszony arca elvörösödött, felkapta a táskáját, és becsapta maga mögött az ajtót.
Az azt követő estéken olyan sűrű volt a csend a lakásban, mintha meg lehetett volna tapintani. Még az óra is hangosabban ketyegett a megszokottnál. Júlia abban reménykedett, hogy legalább néhány hétig fellélegezhet, de a béke rövidebbnek bizonyult, mint egy decemberi nappal.
Márton Fodor azóta komoran járt-kelt, vacsoránál a tányérját piszkálta, kerülte a tekintetét.
— Megint az anyád hívott, igaz? — kérdezte Júlia, noha a választ előre tudta.
A férfi csak kis szünet után szólalt meg.
— Aggódik. Azt mondja, durván bántál vele.
Júlia félretolta a tányérját.
— Szerinted mit kellett volna tennem? Mosolyogva hallgatni, hogyan osztja az észt a függönyeimről?
— Nem rosszindulatból teszi… — mormolta Márton, lesütött szemmel.
— Persze, hogy nem — mosolyodott el keserűen Júlia. — Egyszerűen egész életében mindenkinek „helyesen” kellett élnie. És a helyes nála mindig azt jelentette, amit ő mond.
A férfi fáradtan felsóhajtott, megdörzsölte a homlokát.
— Júlia, ő az anyám. Nehéz neki, öregszik…
— Nem az a nehéz, Márton. Az nehéz neki, ha nem engedelmeskednek.
Sokáig hallgattak. Végül a férfi halkan megszólalt:
— Így is szeretne átjönni.
Júlia háttal fordult neki, pakolni kezdett az asztalon.
— Jöjjön. De csak akkor, ha elmaradnak a kioktatások.
Egy hét múlva az asszony újra megjelent, mintha mi sem történt volna, egy zacskó mandarinnal a kezében.
— Jó napot — köszönt, és már lépett is be, mint egy házigazda. — Békejobbot hoztam.
— Fáradjon be — felelte Júlia feszes mosollyal.
Az első félóra meglepően nyugodtan telt. Teát ittak, beszélgettek az időjárásról, a cukor áráról, a tévéműsorokról. Júlia már-már elhitte, hogy most másképp lesz. De a csend nem tartott sokáig.
— Júlia — szólalt meg hirtelen az asszony, végignézve a konyhán. — Miért van a sótartó az asztalon? A szekrényben a helye, úgy illendőbb.
Júlia megállt a csészével a kezében.
— Nekem így praktikus.
— Ugyan már! — legyintett az anyós. — A rendes embereknél nincs minden szem előtt.
— Kik azok a „rendes emberek”? — kérdezte nyugodtan Júlia.
— Hát akik normálisak — hangsúlyozta a nő.
Júlia lassan letette a csészét.
— Anya, az én otthonomban én döntöm el, mi kényelmes.
— Szóval így állunk? — csillant meg az asszony szeme. — Most már te vagy a nagyasszony? Megkaptad a lakást, és máris koronát tettél a fejedre?
— Nem lakást kaptam, hanem lakásom van. És igen, én vagyok a házigazda.
— Önző vagy! — robbant ki belőle. — Jó szándékkal jövök, te pedig…
Júlia felállt, odalépett az ajtóhoz.
— Köszönöm, hogy eljött — mondta egyenletes hangon. — De most arra kérem, induljon el.