…mintha most végleg elszakadt volna benne valami.
— Minden egyes iratot újra és újra átnéztem! — folytatta András Fazekas lihegve, egyre hangosabban. — Fél évet öltem bele, kapcsolatokon tapostam át, vagyonokat szórtam el! És a te kis odúd… az gyerekjáték volt. Az a vénasszony a szomszédban állandóan égve felejtette a rezsót. Én csak rátettem egy lapáttal. Segítettem. Hogy ne gyötrődj. Hogy hozzám jöjj vissza. Tisztán. Ő meg… — biccentett Orsolya Budai hasa felé, mintha Máté Hegyi még mindig ott lenne — …ő csak mocsok. Meg kell tőle szabadulni. Már mindent elintéztem. Jó helyre kerül, vidékre, fizetős intézménybe. Akár látogathatod is, ha ennyire ragaszkodsz. De élni velem fogsz. Ez nem vita tárgya.
Beszélt tovább, ömlöttek belőle a mondatok, kendőzetlenül, hidegen, olyan természetességgel, amitől Orsolyát kirázta a hideg. Nem titkolt már semmit. Meg volt győződve róla, hogy sérthetetlen, és hogy a nő teljesen az ő markában van. Még dicsekedett is: milyen ügyesen manipulálta Gábor Mészáros számítógépét, hogyan kerültek oda azok a gyanús pénzügyi adatok, amik végül mindent romba döntöttek.
— Mindezt érted csináltam, te ostoba! — csattant fel. — És te mit tettél? Elszöktél. De sebaj. Most hazamegyünk. Rendbe hozunk mindent.
Megragadta Orsolya csuklóját. A szorítása kegyetlen volt, az ujjak úgy vájtak bele, hogy beleroppant a csont. Ebben a pillanatban léptek oda a „délceg urak”. Az események egymásba csúsztak: a bilincs fémes kattanása, András elképedt káromkodása, majd az ösztönös kitörés, ahogy megpróbált szabadulni. Hiába. Pillanatok alatt lefogták.
Orsolya leült, két karjával magához szorítva a táskáját, benne a diktafonnal. Némán figyelte, ahogy elvezetik. Az ajtóból még visszafordult. A tekintete tele volt felfoghatatlan sértettséggel és gyűlölettel, mintha át akarná égetni vele a lelkét.
— Az enyém vagy! — hörögte. — Akkor is az enyém maradsz! Visszajössz!
De Orsolya nem ment vissza.
Ezután hosszú, fárasztó hónapok következtek. Jegyzőkönyvek, feljelentések, szakértői vélemények. A hangfelvételt elfogadták bizonyítékként. Új eljárások indultak: gyújtogatás, okirat-hamisítás, hamis vád. András Fazekast előzetes letartóztatásba helyezték. Az igazságügyi pszichiátria személyiségzavart, kóros megszállottságot állapított meg. Kényszergyógykezelésre utalták.
Erzsébet Orosz ügyvédje és egy régi barátja, aki nyomozóként dolgozott, újra elővette Gábor Mészáros aktáit. Egyre több részlet került felszínre. Előbújtak tanúk, akik védelmet kérve hajlandók voltak vallomást tenni. Az ügy felülvizsgálata kilenc hosszú hónapon át húzódott.
Orsolya és Máté ezalatt Erzsébet Orosznál éltek. Szűk volt a lakás, pénz alig akadt, de béke és biztonság igen. Orsolya egy ismerős révén munkát kapott egy szalonban, Erzsébet pedig a kisfiúra vigyázott. Két nő lassan összecsiszolódott, összekötve őket egy férfi iránti szeretet, aki egy ideig nem volt jelen, és egy gyermek, aki annál inkább.
Amikor Gábor végre kiszabadult, ugyanolyan apró, szitáló novemberi eső esett, mint akkoriban. Sovány volt, szinte csontsovány, és a szemében olyan üresség ült, amit még az udvari lámpa sárgás fénye sem tudott elűzni. Felfelé haladt a lépcsőn, nem tudva, mi vár rá az ajtó mögött.
Erzsébet nyitott ajtót. Amint meglátta, elsírta magát. Gábor átölelte az anyját a szűk előszobában, majd észrevette Orsolyát. A konyhaajtóban állt, karjában Mátéval. A fiú már erős, egyéves kisgyerek volt, komoly szürke szemekkel.
Gábor megtorpant, mintha kísértetet látna. A szavak elakadtak benne.
— Ő Máté — mondta halkan Orsolya. — A fiad.
Nem rohant oda hozzá. Túl sok seb volt még nyílt, túl sok árulás — az övé is, az övé is, amikor hitt Andrásnak. Csak állt, és várt. A reakciójára várt.
Gábor lassan közelebb lépett. Leguggolt, hogy egy magasságban legyen a gyerekkel. Máté komolyan, félelem nélkül nézte az idegen férfit, majd kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcán a borostát.
Akkor tört meg Gábor. Némán sírt, férfiasan, de a válla rázkódott. Magához szorította a fiát, az arcát a meleg kabáthoz nyomta, és a torkából feltört valami, ami egyszerre volt sóhaj és bocsánatkérés.
A megbocsátás még váratott magára. A fájdalom túl friss volt. De volt valami, amit nem vehetett el tőlük senki: közös gyermek, közös veszteség, és egy darab élet, amit András nem tudott kisajátítani. Később a konyhában ültek, teát ittak. Máté a lábuk körül mászott, játékát a padlóhoz csapkodva. Kevés szó esett. A perről, Andrásról, a jövőről. Gábor még nem térhetett vissza dolgozni, idő kellett a testnek és a léleknek is.
De volt otthon. Volt anya. Volt fiú. És ott volt Orsolya is — aki nem futott el, amikor nehézzé vált az élet, aki megmaradt.
A szerelem nem tért vissza azonnal régi, könnyed formájában. Helyette valami más kezdett növekedni: mélyebb, erősebb, gyökeresebb. Mint az a fa az ablak előtt, amely novemberben kopaszon, feketén állt az esőben, mégis már őrizte magában a tavasz nedveit. A fiukat nézték, és egyelőre ez elég volt. Elég ahhoz, hogy újrakezdjék. Lassan. Óvatosan. Napról napra.
Vége.