— Nem — felelte halkan. — Te az örökségemet arra használnád, hogy kényelmesebbé tedd a saját életedet. Ez nem ugyanaz.
— Júlia Lengyel, igazságtalan vagy — próbálta Levente Illés ismét megérinteni, az ujjai már-már a kezéhez értek. Júlia azonban hátralépett, egyértelművé téve, hogy nem kér az érintéséből. — Amit kaptál, az a közös jövőnk alapja is lehetne.
Júlia lassan végighúzta tenyerét a folyosó megfakult tapétáján. A karcolások, az apró foltok mind-mind emlékeket őriztek: gyerekkora lenyomatait. Elmosolyodott, ahogy felvillant benne a kép, amint a bátyjával rohangáltak végig ezen a keskeny folyosón, nevetve, kergetőzve. Azok az idők már régen elszálltak, de a lakás megmaradt. A város szívében, öreg házak között, mint egy csendes menedék. És most már kizárólag az övé volt. Csak az övé.
— Megint a múltban jársz? — szólalt meg mögötte Levente hangja. Júlia összerezzent, majd a férje felé fordult. Levente az ajtófélfának támaszkodott, szája sarkában alig észrevehető mosollyal.
— Csak emlékezem — válaszolta Júlia, erőltetett kedvességgel. — Nekem itt minden sarok számít.
— Ugyan már — legyintett Levente, mintha el akarná hessegetni ezeket az emlékeket. — Ezek csak falak. Ha okosan bánunk velük…
Júlia teste megfeszült. Egyre gyakrabban hallotta ezt a fordulatot: „okosan bánni” az örökségével. Egyre többször kerültek szóba a pénzügyek. Az érzések viszont mintha lassan kikoptak volna a beszélgetéseikből.
— Levente, ezt már átrágtuk — próbált nyugodt maradni. — Nem akarom kiadni a lakást.
— De miért nem? — lépett közelebb a férfi, szemei felcsillantak. — Gondolj bele: belváros, tökéletes elhelyezkedés. Szép bevételt hozhatna. Nem logikus?
Júlia elfordult. Tekintete megállt a falon függő régi fényképeken, ahol a szülei fogták a kislány kezeit. Ez az ő helyük volt. Az otthonuk. Tudta, számukra ez a lakás maga volt az életük egy darabja.
— Mert ez az otthonom — mondta határozottan. — Itt nőttem fel. Itt voltak boldogok a szüleim.
Levente türelmetlenül felhorkant.
— Túlságosan érzelgős vagy, Júlia. A realitás számít. Olyan időket élünk, amikor minden fillérnek jelentősége van.
Júlia elhallgatott. Egyre világosabban látta, mennyit változott a férje: már nem szívekről, hanem számokról, lehetőségekről és haszonról beszélt. Valami belül azt súgta neki, hogy ez csak a kezdet, és nem jó irányba tartanak.
Aznap este, miközben a mosogatónál törölgette az edényeket, akaratlanul is meghallotta Levente telefonbeszélgetését. A férfi az anyjával beszélt, abban a hitben, hogy Júlia teljesen lefoglalja magát a konyhában.
— Anya, dolgozom rajta — mondta ingerülten. — De ismered Júliát. Makacs, mint mindig.
Rövid csend következett.
— Igen, belvárosi lakás. Ez tény. Kiadásból komoly bevétel jönne be.
Júlia megdermedt. Ujjai rászorultak a konyharuhára, és minden szóra feszült figyelemmel hallgatózott.
— Tudom, hogy jó üzlet — folytatta Levente. — De ő állandóan az emlékeivel jön. Mintha máshol nem lehetne újakat teremteni.
Júlia arcába forróság szökött. Ökölbe szorította a kezét. Ordítani szeretett volna, hogy ez az ő élete, az ő múltja. Mégis némán maradt.
— Ne aggódj, anya — halkult el Levente hangja. — Meg fogom győzni. Egy család vagyunk, és a családban mindennek közösnek kell lennie, nem?
Júlia hátralépett az ajtótól, lábai alig tartották. Hirtelen minden összeállt: a célzások, a nyomás, a munkájával kapcsolatos megjegyzések. Minden egyetlen pontra futott ki. Levente a lakását akarta. A pénzét. Ő pedig csupán akadály volt az útjában.
Másnap reggel, a reggelizőasztalnál Levente újra elővette a témát.
— Megnéztem a bérleti díjakat a belvárosban. El sem hinnéd, mennyit lehetne keresni vele.
Júlia letette a villát, mély levegőt vett. Belül minden összeszorult.
— És szerinted mi lenne a megoldás? Hova költöznénk?
Levente arca felderült.
— Anyának van egy üres szobája. Lakhatnánk ott egy ideig, amíg nem találunk valami jobbat.
Júlia mozdulatlanná vált, döbbenten nézett rá. Minden kimondott szó újabb ütésként érte.
— Azt javaslod, hogy hagyjam el a saját lakásomat, és költözzek a te anyádhoz? — hangja megremegett, mellkasában jeges szorítás jelent meg.
Levente összevonta a szemöldökét, tekintete megkeményedett. Mindig értett ahhoz, hogyan magyarázza meg a döntéseit, de most láthatóan kizökkent.
— Miért mondod ezt ilyen ellenségesen? — kérdezte idegesen. — Anya csak segíteni akar. Szerinte ostobaság lenne elszalasztani egy ilyen lehetőséget.
Júlia felpattant az asztaltól, szíve vadul kalapált, mégis igyekezett uralkodni magán.
— Szóval most már az számít döntő érvnek, hogy mit mond az anyád — mondta lassan, minden szót megnyomva, miközben Levente arcát figyelte, és érezte, hogy elkerülhetetlenül közeledik a nyílt összecsapás pillanata.