Kilépett a fürdőből, magára kapott egy vékony, apró virágmintás pamutköntöst. A konyhában szinte tapintható volt a csend. Erzsébet Orosz az asztalnál ült, karjaiban Máté Hegyi, akit egy hatalmas fürdőlepedőbe bugyolált. A kisfiú aludt, szájával álmában cuppogott. Az idős asszony arca megdermedt, mintha egy pillanatba ragadt volna a döbbenet.
— Orsolya… — szólalt meg, de a hangja elcsuklott. — A bal vállán… ott van. Egy anyajegy. Olyan, mint egy juharlevél. Ugyanilyen… pontosan ilyen… volt Gáborén is.
Orsolya bólintott, majd lassan leült vele szemben. Úgy érezte, mintha minden ereje kifolyt volna belőle.
— Igen. Ő a maga unokája. Máté. Gábor… Gábor nem tudott róla. Amikor elment, én sem voltam még biztos benne.
— Elment… — ismételte Erzsébet Orosz, és a szemében felvillant az a régi, Orsolya számára ismerős fájdalom. — Nem ment el, kislányom. Elvitték tőlem.
Halkan beszélt, majdnem egyhangúan, tekintetét a sarokba szegezve, ahol befőttesüvegek sorakoztak a polcon. Elmondta azt a történetet, amelynek Orsolya eddig egy egészen más változatát ismerte. Azt, hogyan jelent meg váratlanul egy ellenőrzés annál a cégnél, ahol Gábor dolgozott. Hogyan bukkantak fel súlyos pénzügyi visszaélések, és miként mutatott minden nyom rá — a fiatal, tehetséges pénzügyi vezetőre. Elmondta, hogy Gábor tisztában volt vele: csapdába csalták. De nem akarta Orsolyát magával rántani ebbe az örvénybe, ezért inkább mindent egyetlen mozdulattal elvágott. Tudta, hogy minimum öt év börtön vár rá, így eljátszotta a közönyt, a hűtlenséget. „Felejts el. Keress mást. Légy boldog.” A hamis bizonyítékok, a nyomásgyakorlás, az egész machináció — Erzsébet meggyőződése szerint — mind András Fazekashoz vezetett. Ahhoz az emberhez, aki mindig irigyelte Gábort. Aki már akkor Orsolyát figyelte, de nem mert közel menni hozzá, amíg Gábor mellette volt.
— Semmit sem tudok bizonyítani — suttogta Erzsébet, miközben ringatta az unokáját. — Az ügy le van zárva. Másfél éve ül bent. Látogatom, de… összetört. Teljesen. És azt hittem, te… hogy te megtaláltad a boldogságot Andrással. Eljött hozzám, beszélt rólad, azt mondta, segít neked, hogy tartjátok a kapcsolatot… Azt gondoltam, talán így jobb is. De most… most kiderül, hogy ő…
— Feleségül vett — mondta Orsolya tompán. — Azt mondta, szeret. Valójában viszont azt akarta, hogy mondjak le Mátéról. Most mondta ki először nyíltan: „Add oda. Ez a te gondod.”
Erzsébet Orosz lehunyta a szemét. Aztán hirtelen felállt, a szekrényhez ment, elővette a valeriánás üveget, és egy kortyot ivott belőle.
— Állat. Hideg fejjel számító, aljas állat. És az a tűz… tényleg azt hitted, véletlen volt?
Orsolyában megfagyott valami. Addig nem gondolt bele. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy összerakja a képet. Most azonban a torz, ijesztő kirakós darabjai egymásba illeszkedtek. András eltüntette Gábort. András elvette tőle az otthonát. András kínálta fel a „megmentést” a saját feltételeivel. És most beszedte volna a végső árat: a fiát.
— Mit tegyek? — kérdezte Orsolya. Nem is igazán Erzsébethez szólt, inkább önmagához, a világhoz, ahhoz az istenhez, akiben csak félve mert hinni. — Meg fog találni. Hívni fog, fenyegetni. Valami nincs rendben vele. Nem fog megállni.
— Dokumentálni kell — mondta az idős asszony váratlan határozottsággal. — Minden fenyegetést. Minden elszólást. Van egy ismerősöm… nyugdíjas nyomozó. A férjem régi barátja. Tanácsot ad. Te pedig… beszélned kell Andrással. Fel kell venni. Ki kell csalogatni belőle az igazságot.
A terv vakmerő volt, szinte őrült. De más lehetőség nem kínálkozott. Másnap reggel — ahogy számítani lehetett rá — megindultak a hívások. Először csendesek, könyörgők: „Orsi, gyere vissza, szeretlek, elszakadt nálam a cérna, bocsáss meg.” Amikor nem válaszolt, a hangnem megváltozott. Mocskos szitkok, nyílt fenyegetések záporoztak. A telefon hangosítón szólt, Erzsébet Orosz sápadt arccal rögzített mindent egy régi diktafonra. „Megtalállak, te rohadt kurva. Azt hiszed, elbújhatsz? Mindent megtettem érted! Mindent! Gábort sittre vágtam, a lakásodat felgyújtattam, hogy ne legyen hova menned! Az enyém vagy! Az enyém! Vagy visszajössz, vagy titeket a kölyköddel együtt…”
A hang egyre zavartabb, egyre fenyegetőbb lett. Két nap múlva, a nyugalmazott nyomozó tanácsára, Orsolya beleegyezett egy találkozóba. Nyilvános helyen. Egy metró melletti kávézóban. A táskájában bekapcsolt diktafon lapult. A szomszéd asztaloknál két civil ruhás férfi ült — a családon belüli erőszakkal foglalkozó osztályról, a nyomozó régi ismerősei.
András Fazekas viharként rontott be. Borostás volt, szeme vörös, a kabátja vizesen lógott rajta. Amikor meglátta Orsolyát, nem sétált oda — odavetődött az asztalhoz, félresöpörve egy széket.
— Hol a fenében voltál? — förmedt rá. — Otthon hideg van, nincs kaja! Azonnal indulunk haza!
— Nem megyek vissza, András — felelte halkan Orsolya. — Köztünk vége.
Felnevetett. Röviden, hisztérikusan. Közel hajolt hozzá; az alkohol és az izzadtság szaga csapta meg.
— Vége? — sziszegte. — Most kezdődött csak el. Fogalmad sincs, mennyit áldoztam rád. Azt hiszed, könnyű volt? Gábort, azt az álszent mintafiút tönkretenni? Minden papírt tízszer ellenőriztem, hónapokig készültem, kapcsolatokat mozgattam, rengeteg pénzt öltem bele… A te kis lakásod meg… az semmiség volt, az öreg szomszédnő mindig égve hagyta a rezsót. Én csak segítettem. Hogy ne szenvedj. Hogy hozzám jöjj. Tisztán. És ő… — intett valahová félre, a hangja pedig tovább keményedett, mintha most lendülne át azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút.