— Hallgattasd már el végre! A te teremtményed megint üvölt! Így nem lehet dolgozni! — András Fazekas berontott a szobába, és akkora erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az csattanva nekicsapódott a falnak. Az arca eltorzult, szemében ott izzott az a vak, fehéres düh, amitől Orsolya Budai hátán jeges borzongás futott végig.
Összekuporodott, szinte ösztönösen magához szorította Máté Hegyit, aki levegő után kapkodva, kétségbeesetten sírt. A torka összeszorult, mintha forró, szúrós gombóc nőtt volna benne. Egy hete. Mindössze egy hete csillogott az ujján az az új, még idegen gyűrű. Azelőtt András más volt: halkabban beszélt, óvatosabban ért hozzá, a szavai édesek voltak, megnyugtatók. Most viszont úgy nézett rájuk, mint valami bűzös, idegesítő akadályra, amit legszívesebben azonnal kidobna.
— Mindjárt megetetem, megnyugszik — préselte ki Orsolya alig mozduló ajkakkal. — Ne haragudj… nem akartalak zavarni.
— Zavarni? — csattant fel a férfi. — Anyám már a második napja nyugtatókon él, az egekben a vérnyomása! Én a munkában kifacsarva rohadok! Meddig menjen ez még? Teljesen megőrülök!
Ott állt fölötte, széles vállával eltakarta az ablak fényét. Drága kávé illata keveredett rajta valami idegennel és élessel — talán feszültség volt, talán gyűlölet. Orsolyát elöntötte a ragadós bűntudat, noha fogalma sem volt, miben vétkezett. Nem ringatta el időben? Nem elég jó az anyatej? Rosszul cserélte a pelenkát? Máté három hónapos volt; a világot síráson, hasfájáson és az anyja karjának követelésén át ismerte meg. Hogyan lehetne ezt elmagyarázni bárkinek?
— András… hát még csak csecsemő — kezdte, majd elharapta a mondat végét. Tudta, hogy hiába.
— Csecsemő! Pontosan! — felnevetett, de a hangja hidegebb volt bármelyik kiáltásnál. — A te csecsemőd. És ebben a házban nincs rá szükség. Érted? Elegem van. A bömbölésből, a savanyú bukásszagból, a pelenkákból. Abból, hogy folyton rajta lógsz. Most már férj és feleség vagyunk. Vagy azt hitted, életem végéig a te kölyköd dadája leszek?
Orsolya némán ringatta tovább a fiát, a padlót bámulva. A hideg linóleum szürke foltjait kívülről fújta.
— Figyelj — András hangja lehalkult, és ettől csak még fenyegetőbb lett. — Van megoldás. Egyszerű, kulturált. Add le. Gyermekotthon, ideiglenes gondozás, mindegy. Ott majd foglalkoznak vele. Mi ketten pedig végre élhetünk. Rendesen. Mint az emberek. Virágokat nevelsz, jógázni jársz, én mindent állok. De vele… vele sosem mászol ki ebből a gödörből. Ő maga a gödör.
Orsolya felnézett rá, és idegen arcot látott. Semmi sem emlékeztette arra a férfira, aki a kórházban esküdözött, amikor ő egy leégett lakás romjai után, egyetlen régi pulóverben ült, karján Mátéval. Akkor azt ígérte, mindent átvesz, apa lesz, boldogok lesznek. Akkor a szeme őszintén csillogott.
— Megígérted — suttogta, és a hangja megremegett.
— Ígértem? — vont vállat András, miközben felkapta az asztalról a cigarettát. — Neked ígértem, Orsolya Budai. Téged védtelek. Ő a te gondod. Oldd meg. Egyedül. Hiszen rajtam kívül nincs senkid. A lakásod porig égett, az állami gondozásból jöttél, a barátnőid is nyomorognak. Az utcára mennél? Egy csecsemővel? A hatóságok azonnal elveszik. Én viszont mindent megadok… csak nélküle.
Kiment, és a szavai után sűrű, nyomasztó fenyegetés maradt a levegőben. Orsolya mozdulatlanul ült, míg Máté végül el nem szenderedett a vállán, kifáradva a sírástól. A fejében zakatoltak a szavak: „gyermekotthon”, „add le”, „teher”. Megfogta a kis kezet, a pici ujjacskákat, a gödröcskéket az ízületeknél. A saját része volt. Elárulni. Odaadni. Mintha tárgy lenne.
És mégis: hová menne? Gyermekotthon, aztán szakiskola, filléres munka egy szalonban, borítékban kapott bér, együttélés Gábor Mészárossal… Gábor. Szép volt, könnyelmű, megbízhatatlan. Amikor kiderült a terhesség, egy telefonhívással eltűnt: „Vetess el mindent, Orsi. Ne kapaszkodj belém.” És soha többé nem jelentkezett. Orsolya egyedül maradt a külvárosi garzonban, aztán jöttek a szülés utáni segélyek, a számolgatás, hogy futja-e tápszerre. Majd a tűz. A szomszédok szerint elektromos hiba. Fekete falak és égett szag maradt. Ő épp a gyerekorvosnál volt Mátéval — ez mentette meg őket. Lakás nélkül, kilátástalanul. És akkor felbukkant András Fazekas, Gábor régi barátja, egy doboz pelenkával és bébiétellel. Megértően nézett rá, azt mondta: „Mindig különleges voltál nekem. Gábor ostoba. Adj esélyt, mindent rendbe hozok.”
És ő, a gyász és a félelem zajában megsüketülve, hitt neki, mert a kétségbeesés rossz tanácsadó, és Orsolya ekkor még nem sejtette, milyen árat kell majd fizetnie ezért a hitért.