A kétségbeesés valóban rossz tanácsadó volt. Amikor az anyakönyvi hivatal felé tartott, úgy érezte magát, mintha ítéletvégrehajtásra vinnék, mégis ott pislákolt benne valami gyermeki remény: talán lesz végre otthon. Talán férj. Talán Máté nem úgy nő fel, hogy csak egy hiányzó alakról meséljenek neki. Talán…
Ez a remény azonban rövid idő alatt cafatokra hullott. András Fazekas nem családot akart. Nem közös életet. Ő kizárólag Orsolyát akarta — egyedül, előélet nélkül, kötelékek és emlékek nélkül. Egy tiszta lapot, amelyen nem szerepelhetett egy síró, élő bizonyíték arra, hogy előtte is volt élete. Máté pontosan ezt jelentette: egy letörölhetetlen nyomot, amit András mindenáron el akart tüntetni.
Azon az estén ivott. Előbb sört, aztán előkerült a konyak is. A hangja egyre keményebb lett, a jelenléte tolakodóvá vált. Be-benézett a gyerekszobába, megállt az ajtófélfánál, és olyan nyílt undorral bámulta az alvó kisfiút, hogy Orsolyát émelygés fogta el.
— Elaludt a kis dög? — morogta. — Jobb is. Fel ne ébredjen. Hallod, Orsolya? Maradjon csend. Különben majd én elintézem, hogy aludjon.
Nem emelte rá a kezét. Még. De a lehetőség ott vibrált a levegőben, sűrűn és fullasztóan, mint egy szmogos nyári este. Amikor végül elterült a nappali kanapéján, és horkolni kezdett, Orsolya addig visszatartott levegője kiszakadt belőle. Csak akkor mert megmozdulni.
Minden mozdulata gépies volt, mintha nem is ő irányítaná. Már egy hónapja, az első kitörések óta készen állt egy menekülőcsomag: pelenkák, két üveg bébiétel, tápszer, cumisüveg, víz, nedves törlőkendő, váltás ruha Máténak, a saját kopott pulóvere, iratok, és minden pénz, amit apránként sikerült eldugnia — néhány ezer forint. A táska a folyosón, a szekrény mögött lapult. Felkapta. Mátét, aki időközben felébredt és nyöszörgött, betakarta egy meleg takaróval, magára kapta a régi, kifakult kabátját. Lábujjhegyen a bejárathoz. Kulcsok az asztalkáról. Nem nyikkant az ajtó? A szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából.
Odakint november fogadta. Az első hó még váratott magára, de a nyirkos, szürke idő mindent áthatott: eső és olvadó hó keveréke csapódott az arcába, a szél letépte a fák utolsó, ragadós leveleit. Sötét volt, csak az utcai lámpák fénye csillant meg a vizes aszfalton. Orsolya szorosan magához húzta a kabát kapucnijába burkolt Mátét, és futni kezdett. Nem volt cél, csak az ellenkező irány. El attól a háztól, attól a csendes utcától, a magas kerítések mögötti világtól, ahová András „nyugalom” címszóval bezárta őt.
A lába belesüppedt a pocsolyákba, a víz befolyt a csizmájába. Az eső csípte az arcát. Máté sírni kezdett, megijesztette a rohanás és a hideg. „Csitt, kicsim, minden rendben lesz” — suttogta Orsolya, miközben maga sem hitt benne. A lakótelep felé tartott, a panelházak közé, ahol el lehet tűnni, ahol vannak éjjel-nappali boltok, fények, emberek. Fél óra múlva, teljesen kimerülve, egy zárt bódé eresze alá húzódott. Reszkető ujjal vette elő a telefonját. Kihez fordulhatna? Barátok nem maradtak. Kinga Takács, az egyetlen közeli ismerős az állami gondozásból, vidékre költözött a nagynénjéhez; hívta, de oda nem volt jegy, és túl messze volt. Egyetlen cím maradt. Egy utolsó, hajszálvékony esély.
Tárcsázott. A számot még Gábor Mészárossal töltött éveiből tudta fejből. Sokáig csengett.
— Halló? — szólt bele egy álmos, rekedt hang.
— Erzsébet Orosz? Én… én Orsolya vagyok. Gábor volt párja. Emlékszik rám? Bocsásson meg, hogy ilyen későn… de nincs hová mennem.
A vonal túlsó végén csend lett, majd egy fáradt sóhaj.
— Orsolya? Mi történt? Hol vagy?
— Az utcán. A kisfiammal. A fiával… az unokájával. Kérem… csak egy éjszakára. Könyörgöm.
Újabb szünet. Orsolya úgy szorította a telefont, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Tudod a címet. Hívj taxit. Amikor ideérsz, kifizetem. Várlak.
Orsolya ekkor már nyíltan zokogott, miközben az alkalmazásban taxit rendelt. Máté, megérezve az anyja remegését, lassan megnyugodott. Az autó hamar megérkezett. Amikor beszállt a meleg, idegen illatú utastérbe, még egyszer visszanézett: üres utca, esőtől csillogó fények. Senki sehol. András még alszik. Van egy kis ideje.
Erzsébet Orosz nem köntösben nyitott ajtót, hanem egy régi melegítőben, mintha le sem feküdt volna. Az arca feszült és kimerült volt, de a szeme — Gábor szeme — élesen vizsgálta őt.
— Gyere be gyorsan, teljesen eláztál… add ide a gyereket!
Szinte kikapta Mátét Orsolya elgémberedett karjaiból. Az előszobában macskaszag, kamillás gyógyszerillat és régi könyvek aromája keveredett — egy másik élet ismerős emléke. Orsolya lehúzta az átázott csizmát, de a remegés nem akart csillapodni, belülről rázta, mintha egy láthatatlan motor járna benne.
— Menj a fürdőbe, engedj forró vizet — utasította Erzsébet, miközben már bontotta ki Mátét. — Én addig rendbe szedem ezt a drágát. Babacucc nincs, de megoldjuk.
Orsolya engedelmesen a fürdőszobába ment. A forró víz égette a bőrét, lemosta róla a hideget és a kétségbeesést. Némán sírt a zuhany alatt. Mi lesz holnap? Egyetlen éjszaka csak haladék. Visszamenni nem lehet. Az a pusztulást jelentené. Neki is. Máténak is.
Amikor végzett, és törölközőbe csavarva kilépett a folyosóra, a lakás csendje hirtelen más súlyt kapott, mintha valami kimondatlan felismerés várná a konyha felől.