Mihály Halászhoz fordulok — még az egyetemi évekből ismerjük egymást, tudom, hogy számíthatok rá. Ő segít majd eligazodni. Összegyűjtök minden papírt az üzletről, kinyomtatom a bankszámlák kivonatait. A felvételt átmásolom egy pendrive-ra, sőt több példányt is készítek, biztos, ami biztos.
Nóra Baloghot nem vonom bele. Tanuljon csak nyugodtan, már elég idős ahhoz, hogy később maga rakja össze a képet, amikor eljön az ideje. Egy dolgot azonban eldöntöttem: Márk Székely nem fog rajtam átgázolni. Nem engedem, hogy mindazt, amit közösen építettünk fel, egyszerűen kisajátítsa, majd odadobja annak a rikító rúzsú nőnek.
Bementem a hálószobába. Márk aludt, a fal felé fordulva, egyenletesen lélegzett. Nem feküdtem be mellé rendesen, csak az ágy szélére ültem, majd ráfeküdtem a takaróra, ruhában. A plafont néztem, miközben bennem valami lassan, de határozottan megszilárdult. Nem hisztéria volt. Nem egy megcsalt feleség zokogása. Hanem egy higgadt, fegyelmezett düh — annak az asszonynak az ereje, aki végre tisztán lát, és tudja, merre tovább.
Reggelre minden kétségem eltűnt. Ez a házasság véget ért. De nem akármilyen módon: az én feltételeim szerint.
A válás négy hónapig húzódott. Mihály Halásznak igaza lett — a felvétel mindent eldöntött. Márk alkudozni próbált, pénzt ajánlott, engedményeket. A bíró egy középkorú nő volt, fáradt tekintettel. Végignézte a videót, átnézte az iratokat, majd kimondta az ítéletet: az üzlet az enyém, a lakás fele-fele arányban, Nóra Baloghnak pedig tanulmányai befejezéséig jár a tartásdíj.
Márk Kinga Fülöphöz költözött. Nóra egy hónapig szóba sem állt vele, aztán lassan enyhült — mégiscsak az apja. Nem akadályoztam. A bosszú sosem volt célom, üres időpazarlás.
Fél évvel később valami furcsa történt.
A galérián pakoltam, régi holmikat válogattam, hogy helyet csináljak. A karácsonyfadíszek mögött egy zacskó kazettára bukkantam — azokra a régi felvételekre, amelyeket Márkkal a házasságunk elején készítettünk. Akkor még filmes kameránk volt, mindent rögzítettünk: vidéki kiruccanásokat, születésnapokat, hétköznapi estéket.
Kíváncsiságból betettem az egyik kazettát a régi videómagnóba, ami csodával határos módon még működött.
A képernyőn fiatalok voltunk és nevetősek. Márk átölelt a konyhában, rajtam kötény, főztem valamit. A kamerába mondta: „Ő a feleségem, Júlia Király. A legjobb a világon. Mindig szeretni fogom.”
Megállítottam a felvételt. Leültem a padlóra, és magamhoz szorítottam a kazettát.
Akkor értettem meg: akkor nem hazudott. Valóban szeretett. Csak az emberek változnak. Az érzések elkopnak. És nincs az a bizonyíték, nincs az a felvétel, ami meg tudná tartani azt, ami már elmúlt.
Nem haragudtam rá többé. Magamat sem sajnáltam. Elfogadtam, hogy ez is az élet része — fájdalmas, de elkerülhetetlen.
Az üzlet jól megy. Nóra Balogh már a harmadik évét kezdi az orvosin. Beiratkoztam egy olasz nyelvtanfolyamra — jövőre Rómába utazom, egyedül, ahogy régóta terveztem.
Néha messziről látom Márkot. Megöregedett, meg is hízott. Hallottam, hogy Kinga Fülöppel már nincsenek együtt. Egyedül él, alkalmazottként dolgozik valaki más cégénél.
Én pedig megtanultam a legfontosabbat: eléggé szeretni magam ahhoz, hogy időben felálljak az asztaltól. És hinni az ösztöneimnek akkor is, amikor mindenki azt mondja, csak képzelődöm.
A kamerát kidobtam. A régi kazettákat megtartottam. Néha előveszem őket — nem nosztalgiából. Csak emlékeztetőnek, hogy ami volt, az valódi volt. Egyszer. Nagyon régen.