— Hagyd már abba a folyamatos vádaskodást! — Márk Székely hangja élesen hasított a levegőbe, mintha a húsz évnyi házasság alatt most először engedte volna szabadjára a dühét. — Elegem van abból, hogy mindig ugyanazt hajtogatod!
A hálószoba ajtajában dermedten álltam, a mellkasomhoz szorítva a bevásárlószatyrot. Szombat reggel volt, épp az imént értem vissza az üzletből. Márk telefonált, és a hanglejtésében volt valami baljósan idegen… valami ragadozós.
— Nem, ő semmit sem tud — folytatta. — Mondom, halvány fogalma sincs semmiről. Igen, ma este megyek. Nyolcra felszabadulok.
A szatyor kicsúszott az ujjaim közül. Az almák végiggurultak a parkettán, tompán koppanva a lakás dermedt csendjében. Márk kinézett a hálóból, meglátott engem, és az arca egy pillanatra eltorzult — pontosan úgy, ahogy azoké szokott, akiket tetten érnek. A következő másodpercben azonban már a megszokott, hétköznapi mosoly ült ki rá.
— Juli, mikor jöttél meg? — kérdezte könnyedén. — Attila Orosszal beszéltem munkáról. Ma bent kell maradnom, késő estig megbeszélés lesz.
Attila volt a főnöke. Tudtam, hogy semmiféle értekezlet nem lesz — szombaton soha. Mégis bólintottam, összeszedtem az almákat, és kimentem a konyhába. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt.
Abban a pillanatban valami átkattant bennem. Nem tört össze — inkább úgy működött, mint egy kapcsoló. Rájöttem: bizonyíték kell. Mert ha most kérdésekkel támadnék, mindent letagadna. Azt mondaná, képzelődöm, túl fáradt vagyok, paranoiás lettem. A férfiak gyakran így csinálják: addig forgatják a valóságot, míg végül te magad kezdesz kételkedni a józan eszedben.
A videókamera évek óta a szekrény mélyén hevert, azóta, hogy három éve felvettük Nóra Balogh születésnapját. Akkor még tele volt a ház vendégekkel, nevetéssel, és az élet szilárdnak tűnt, mint egy jól megépített ház biztos alapokkal. Elővettem a kamerát, ellenőriztem — működött. Feltöltöttem az akkumulátort.
A terv magától összeállt. Felhívom Henrietta Váradit, mondom neki, hogy átugranék hozzá — már hetek óta hívogatott. Márk egyedül marad itthon. És én majd meglátom, mit tesz.
— Márk, elmegyek Henriettához — szóltam ki a konyhából. — Rég láttuk egymást, hívott. Lehet, hogy későn jövök, az is lehet, hogy ott alszom.
Márk felnézett a telefonjából — reggeli közben sem tette le egyszer sem —, és szemmel látható megkönnyebbüléssel bólintott.
— Remek, menj csak. Rád fér egy kis kikapcsolódás.
Így hát nekem kikapcsolódásra van szükségem. Húsz év házasság, egy egyetemista lány, egy közös vállalkozás — egy apró autóalkatrészbolt, amit hat éve indítottunk együtt —, és most hirtelen szellőztetnem kell a fejem. Átmentem a nappaliba, mintha keresnék valamit, és gyors mozdulattal a könyvespolcra állítottam a kamerát, egy váza mögé rejtve. Innen belátta szinte az egész szobát és az előszobát is. Elindítottam a felvételt.
— Elindultam! — kiáltottam az előszobából, miközben magamra kaptam a kabátot.
— Jó pihenést! — érkezett a válasz a konyhából.
Az ajtó halkan kattanva zárult mögöttem. Leértem az utcára, beültem az autóba, de nem indítottam el a motort, csak ültem ott néhány hosszú percig, próbálva összeszedni a gondolataimat, mielőtt végleg elhajtanék.