«Teljesen kívülálló. Azt hiszi, mindent én intézek, ő meg legfeljebb néha beáll a pult mögé» — mondta Márk gúnyosan a felvételen, miközben Júlia dermedt csendben nézte a megcsalását

A bizalmam végleg eltűnt, mélyen megalázott.
Történetek

Lesöpörte az asztalról az újságokat, katonás rendbe rakta a nappalit. Ez annyira idegen volt tőle, hogy összeszorult a gyomrom: Márk Székely soha nem pakolt magától. Alig telt el fél óra, amikor megszólalt a csengő.

Megdermedtem. A szívem vadul vert, mintha a mellkasomat akarná szétfeszíteni.

Az ajtóban egy nő állt. Fiatal volt, harminc körüli, fekete kabátban. Hosszú, világosbarna haja a vállára omlott, ajkán feltűnően élénk rúzs. Rámosolygott Márkra, ő pedig átölelte – nem futólag, hanem hosszan, szorosan.

— Attól féltem, hogy mégis hazajön — hallottam a nő hangját.

— Nem fog — felelte Márk nyugodtan. — Van időnk.

Bementek a nappaliba, leültek a kanapéra. Arra a kanapéra, amit öt éve együtt választottunk ki egy üzletben. A nő a vállára hajtotta a fejét.

— Mikor mondod el neki? — kérdezte csendesen.

— Hamarosan — simította végig Márk a haját. — Csak jókor kell. Nórának most vizsgaidőszaka van, nem akarom felzaklatni.

— De megígérted. Fél éve húzódik ez.

Fél éve. Vagyis már tavasszal elkezdődött. Hirtelen minden értelmet nyert: a késő esték, a „beszállítói tárgyalások”, az állandó rohanás. Én pedig hittem neki. Főztem, vártam, aggódtam.

Innentől mintha ködön át láttam volna mindent. Egymás mellett ültek, a jövőről beszéltek, terveket szőttek. A nő lelkesen mesélt egy újépítésű lakásról, amit kinézett a Rózsadombon. Márk bólogatott, azt mondta, a pénz meglesz, az üzlet szépen hoz. A mi üzletünk. Az, amelybe az összes örökségemet beletettem.

— És ő nem akar majd részt a vállalkozásból? — kérdezte a nő.

— Júlia? — nevetett fel Márk gúnyosan. — Teljesen kívülálló. Azt hiszi, mindent én intézek, ő meg legfeljebb néha beáll a pult mögé. Fogalma sincs a számlákról.

Hazudott. Minden fillért ismertem. Én vezettem a könyvelést, én egyeztettem a partnerekkel, miközben ő a „megbeszéléseire” járt. A hangjában mégis olyan lenézés csengett, hogy beleremegtem.

A nő felállt, körbejárta a szobát, majd levette az asztalról az esküvői fotónkat. Márkkal álltunk rajta a Parlament előtt, fiatalon, boldogan.

— Szép nő volt — jegyezte meg.

— Volt — mondta Márk.

Leállítottam a felvételt. Úgy remegett a kezem, hogy az egér a földre esett. Leültem a sötétben, és csak ültem. Nem sírtam. Mintha belül mindent kiürítettek volna.

Fél egyet mutatott az óra. A hálószobából nem hallatszott semmi. Felkapcsoltam a villanyt, hangosan végigmentem a folyosón. Mozgolódás.

— Júlia? Már itthon vagy? — jelent meg Márk az ajtóban álmosan. — Milyen volt az út?

Hosszan néztem rá. A férfit, akivel húsz évet éltem le. A gyermekem apját. A társam. És most idegen volt.

— Rendben — feleltem. — Henrietta üdvözöl.

— Menj aludni, késő van.

Visszament a szobába. Én ott maradtam a folyosón. A terv tisztán, hidegen állt össze bennem. Holnap vasárnap van. Felhívok egy ügyvédet.

A cikk folytatása

Életidő