Tíz percig csak ültem a kormány mögött, és a Debrecen fölött elterülő ólomszürke eget bámultam. Az október különösen barátságtalan volt abban az évben: szitáló eső, hideg sár, korán leszálló félhomály. Végül beindítottam az autót, és elindultam Henrietta Váradi felé.
Henrietta a város szélén lakott, egy csendesebb környéken, így az út több mint egy órát vett igénybe. Hétvégi dugók, araszolás, ideges fékezések. Amikor végre odaértem, az ajtó szinte azonnal kivágódott. Henrietta mosolygott, kötény volt rajta, az arca kipirult a főzéstől.
— Júlia! Végre! Már azt hittem, megint lemondod — nevetett fel. — Gyere gyorsan, borscs van, még forró.
A konyhában ültünk, teát kortyolgattunk, ő pedig lelkesen mesélt az ikerunokáiról, akik nemrég töltötték be a két évet. Előkapta a telefonját, képeket mutogatott, hangosan kacagott. Néztem őt, és közben az járt a fejemben, hogy pontosan ilyen lehet a kiegyensúlyozott élet. Henrietta férje kamionsofőr, csak kéthetente jár haza, mégis megkérdőjelezhetetlen volt a bizalma benne. Nem bizonyítékokból táplálkozott — egyszerűen tudta.
— Júlia, mi van veled? — kérdezte hirtelen, fürkészve az arcomat. — Olyan vagy, mintha máshol járnál. Baj van?
Hazudni akartam. De a szavak nem engedelmeskedtek.
— Henrietta… azt hiszem, Márk Székely nincs egyedül az életemben. Mármint… valaki más is van.
Letette a bögrét, és az arca azonnal elkomolyodott.
— Biztos vagy benne?
— Majdnem. Ma hallottam telefonálni. Megígérte valakinek, hogy este találkoznak.
— És te eljöttél? — csóválta a fejét hitetlenkedve. — Maradnod kellett volna, kideríteni.
— Otthon hagytam a kamerát. Bekapcsolva. Látni akarom, mit csinál, amikor azt hiszi, egyedül van.
Henrietta halkan füttyentett.
— Ez már majdnem magánnyomozói szint.
— Tudnom kell az igazat — mondtam fojtott hangon. — Nem bírom tovább a bizonytalanságot.
Bólintott, majd átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezemet.
— Értelek. De mondd… fel vagy készülve arra, amit esetleg látni fogsz?
Nem feleltem. Mert fogalmam sem volt.
Estig beszélgettünk. Henrietta mindent bevetett, hogy elterelje a figyelmemet: megmutatta az új függönyöket, amiket saját maga varrt, még egy sorozatot is felajánlott. Én azonban újra és újra az órára pillantottam. Nyolc. Kilenc. Fél tíz.
— Menjek haza — szólaltam meg végül, felállva.
— Most? Maradhatnál éjszakára is, reggel indulnál.
— Nem lehet. Nekem ezt… ma kell látnom.
Visszafelé az út végtelennek tűnt. Debrecen éjszakai fényei suhantak el mellettem: kirakatok, elszórt járókelők, szinte üres sugárutak. Egyetlen kérdés zakatolt bennem: mi lesz a felvételen? Talán semmi. Talán Márk tényleg dolgozott, és én csak túlreagálom.
Nem sokkal tizenegy után léptem be a lakásba. Az előszobában égett a villany, a hálószobából egyenletes szuszogás hallatszott — Márk aludt. Levettem a cipőmet, a nappaliba mentem. A kamera pontosan ott állt, ahol hagytam. A piros fény már nem villogott — a memória betelt. Kivettem a kártyát, a laptopba csúsztattam.
A fájl idegtépően lassan töltődött be. Aztán megjelent a kép: üres nappali, nappali fény. Előretekerve láttam, ahogy Márk átsétál a szobán telefonnal a kezében, leül a kanapéra, és tárcsáz.
Felhúztam a hangerőt.
— Igen, elment. Nem, nem jön vissza egyhamar, azt mondta, lehet, itt alszik… — a hangja teljesen más volt, mint amit ismertem. Lágy, gyengéd. — Persze, hogy hiányzol. Alig várom… Akkor inkább te gyere. Igen, tudod a címet.
Letette a telefont, majd fel-alá kezdett járkálni, és gondosan eligazította a kanapén a párnákat.