A csendet, amely addig óvón borult rájuk, kevesebb mint fél óra múlva megtörte a mozgás nesze. Domonkos Kozma egy lavórt hozott be, benne langyos vízzel. Tímea Székely benedvesített egy puha kendőt, és szinte fájdalmas gyengédséggel kezdte letisztítani Lilianna Farkas arcáról a vér nyomait. A kislány mozdulatlan maradt. Csak néha rándult össze, alig érzékelhetően, minden érintésnél. Olyan volt, mint egy összetört játékfigura, amelyet valaki kétségbeesetten próbál megjavítani, anélkül hogy tudná, van‑e még visszaút.
Ebben a törékeny pillanatban csapott le a hang.
Nem egyszerű csengés volt. Inkább ostrom. Rövid, ideges csilingelés, amely ökölként verte az ajtót. Követelés volt benne. Kíméletlen felszólítás.
Domonkos lassan állt fel. Nehézkesen, mintha minden lépése egy ítélethirdetés felé vezetne. A kukucskálóhoz lépett. Odakint az anyja állt. Margit Rácz arca eltorzult, szája nyitva, ordított — ő azonban már nem hallotta a hangját. Csak az indulatot látta. A tehetetlen dühöt. A teljes értetlenséget. Nem érzett szánalmat. Nem ingott meg. Egyetlen gondolat maradt: le kell zárni.
Kinyitotta az ajtót.
Margit azonnal előretört, be akart rontani a lakásba.
— Engedj be! Mit mondott neked ez a nő?! Teljesen megőrültél? A saját anyádat kizárod?!
Domonkos előrenyújtotta a karját. Tenyerét az asszony vállára tette. Hidegen. Határozottan. Margit megingott, hátralépett, mintha ütés érte volna.
— Menj el, anya. Mondtam már.
— Nem megyek sehova! Ez az én lakásom! Én neveltelek fel! — a hangja remegett, egyszerre a dühtől és a sértettségtől. — Ez mind miatta van! Megmérgezett téged!
Ekkor jelent meg Tímea a folyosón. Nem húzódott háttérbe. Nem keresett fedezéket. Egyszerűen odaállt Domonkos mellé. Váll a váll mellett. Szótlanul. De a jelenléte erősebb volt bármilyen kiabálásnál. Együtt álltak ott, mint egyetlen fal a tomboló vihar előtt.
Amint Margit meglátta, felrobbant.
— Te vagy az! Te rendezted el ezt az egészet! Te hergelted fel ellene! Mit tömtél a fejébe?!
Tímea nem válaszolt. Csak nézett. A tekintetében jég volt. Megvetés. Olyan mély és könyörtelen, hogy szinte égetett. Margit felüvöltött a tehetetlenségtől, majd amikor bennük nem talált rést, elkövette az utolsó, végzetes hibát.
Domonkos felé fordult. A hangja lejjebb süllyedt. Mérgező lett. Magyarázkodó.
— Mindezt érte tettem! A gyerek tehet róla! Cukrot akart! Nevelni kellett! Megmutatni neki, hol a helye! Ez a javát szolgálta!
A mondatok ott maradtak a levegőben. Mint egy ítélet. Mint egy beismerés.
Domonkos előrelépett. Nem kiabált. Nem emelte fel a hangját. Úgy nézett az anyjára, mint egy idegenre. Mintha most látná először.
— Menj el.
Megfogta Margit könyökét. Nem durván. De megállíthatatlanul. Megfordította, átkísérte a küszöbön. Az asszony megbotlott, de talpon maradt. Visszanézett. A szemében már nem volt harag. Csak üresség. Zavart értetlenség, mint egy kapaszkodót vesztett gyereké.
— Többé nincs fiad. És nincs unokád sem — mondta Domonkos halkan. — Semmi sincs többé.
Aztán becsukta az ajtót.
Nem csapta be. Csak bezárta. Elfordította a kulcsot egyszer. Aztán még egyszer. A hang tompán koppant, mint egy gyászharang.
A hátát az ajtónak vetette. Lehunyta a szemét. A hideg fa a gerincének feszült. Nem nézett Tímeára. Nem nézett a lányára. Csak állt ott. A némaságban. A hamuban.
A háború véget ért. Győztes nem maradt. Csak három ember állt a romokon — annak a családnak a maradványain, amely valaha létezett.