A széthullott képek tovább peregtek benne. Az az egész történet, amelyet eddig gondolkodás nélkül elfogadott, egyetlen pillantástól semmivé lett, amikor ránézett a lánya arcára. Az a belső magyarázat, amelyet az anyja épített fel benne gondosan, mint egy törékeny kártyavárat, egy szempillantás alatt omlott össze. Domonkos Kozma Tímea Székely felé fordult: az arca sápadt volt, rémülettől megdermedt, és ő most először nem feleséget látott benne, hanem azt az egyetlen embert, aki mellette állt, amikor minden darabokra tört.
Nem válaszolt senkinek. A nyelvén nem formálódtak mondatok, a szavak értelmüket vesztették. Lassan, mintha sűrű vízen keresztül mozogna, letérdelt a kanapé elé. A tekintete Lilianna Farkas szemmagasságába került. A gyerek szeme üresen, üvegesen nézett át rajta, mintha már nem ehhez a világhoz tartozna. Harag, fájdalom, zavarodottság – mind kiégett benne, helyüket tompa, nehéz szomorúság vette át. Olyan érzés volt, mintha az ütés nem a lányt érte volna, hanem őt magát.
Óvatosan nyújtotta ki a kezét, mintha attól félne, hogy az érintés is rombolhat. Nem az arcához nyúlt, nem a sebeihez. Csak az ujjai érintették a vállát, finoman összefogva a sárga ruha vékony anyagát. Biztos akart lenni benne, hogy a lánya itt van. Hogy valódi. Lilianna nem mozdult. Nem pislogott. Mintha ez az érintés egy másik világból érkezett volna, abból, ahová ő már nem tud visszatérni. Ez a némaság volt igazán ijesztő. Nem a düh, hanem a veszteség.
Ebbe a sűrű csendbe hasított bele a telefon éles, követelő csörgése.
Domonkos tudta, ki hívja. Nem volt szüksége arra, hogy a kijelzőre nézzen. Az volt a vonal másik végén, aki beszámolót várt. Aki igazolást akart arra, hogy a „nem normális” meny megkapta, ami jár.
Lassan elővette a készüléket. A kijelzőn egy szó világított: „Anya”. Felnézett Tímeára. Az asszony ugyanott állt, mozdulatlanul, akár egy kőszobor. A tekintetük találkozott. Nem kérdés volt benne, hanem kihívás: kinek az oldalán állsz? Domonkos ekkor értette meg, hogy a válasz nem lehet pusztán kimondott mondat. Tettnek kell lennie. Döntésnek. A lánya miatt. A felesége miatt. Saját magáért.
Végighúzta az ujját a képernyőn.
— Na és? Elintézted? — Margit Rácz hangja türelmetlen volt, diadalittas, tele megingathatatlan önigazolással.
Domonkos hallgatott egy pillanatig. Összeszedte magát. Amikor megszólalt, halkan tette, mégis tisztán, úgy, hogy minden szó belehasítson a levegőbe, és Tímea is hallja.
— Igen, anya. Elintéztem.
Szünet következett. Súlyos, lezárt szünet.
— Többé ne hívj ide. És a házam közelébe se gyere. Értetted?
Nem várta meg a választ. Nem hallgatta végig, ahogy a hang kiabálásba csap át, majd felháborodott magyarázkodásba. Egyszerűen bontotta a hívást. Megnyitotta a névjegyet, legörgetett, és rányomott: „Letiltás”. Egyetlen ujjmozdulat. Hétköznapi funkció. Mégis olyan volt, mintha gyökerestül szakítaná ki a múltját, mintha egy régi életet temetne el.
A telefon eltűnt a zsebében. Ő térden maradt. A lánya előtt. Az új valósággal szemben.
Ismét összetalálkozott a tekintete Tímeáéval. Nem szóltak. Nem mozdultak. De ebben a hallgatásban benne volt minden. A csend már nem volt üres. Megtelt kimerültséggel, fájdalommal és makacs elszántsággal. És ebben a súlyos némaságban már ott lappangott a következő lépés elkerülhetetlen ígérete.