— Na végre megérkeztél? Már azt hittem, hiába várok rád.
Domonkos Kozma átlépte az édesanyja lakásának küszöbét, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a nap teljes súlya lecsúszna a válláról. A levegő sűrű volt, nehéz: keveredett benne a valeriána gyógyszeres illata és a piruló hagyma szaga, az a fojtogató elegy, amely gyerekkora óta kísértette. Egyetlen vágya maradt csupán: beledőlni a kopott fotelbe, forró teát kortyolni, és legalább fél órára elnémítani a fejében zakatoló gondolatokat. Amint azonban beljebb lépett, a kimerültség egy csapásra szertefoszlott, helyét nyugtalan feszültség vette át.
A folyosó közepén Margit Rácz állt, egyik kezét görcsösen a mellkasához szorítva. A haja, amelyet mindig gondosan rendezett, most ziláltan omlott a homlokába, a köntöse ujjából pedig egy friss, csúnya karcolás villant elő: sötétvörös, dühös csík a bőrön.
— Anya, mi történt veled? Elestél?
Margit keserű nevetést hallatott, olyat, amelyből hiányzott minden derű. A tekintetében sértett pátosz és túlzó drámaiság vibrált. Idegesen az ajtó felé pillantott, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja, majd közelebb lépett, és suttogásra fogta, a hangját mégis áthatotta a félelem:
— A te idegbajos feleséged majdnem letaszított a lépcsőről! Menj haza azonnal, Domonkos, és intézd el ezt! Védd meg az anyádat!
A mondatok úgy csapódtak bele, mint egy ököl a gyomorszájába. Megmerevedett. Képtelen volt elképzelni, hogy Tímea Székely — az a higgadt, visszafogott nő, akit alig lehetett kibillenteni — egyszer csak eszét veszti, és rátámad egy idős asszonyra. Mégis ott volt a karcolás. És ott volt a rettegés Margit szemében.
— Miről beszélsz? Mi váltotta ezt ki egyáltalán?
— Hogy mi? Semmi! — csattant fel Margit, karját széttárva. A hangja remegett a sértettségtől és a dühtől. — Elmentem hozzátok, az unokámhoz, vittem pár apróságot. Beszélgettünk, minden rendben volt. Csak meg akartam kínálni Lilianna Farkast egy cukorkával, erre a te Tímeád sikítani kezdett, mint egy őrült! Azt ordította, hogy tönkreteszem a gyereket, hogy ne szóljak bele az életükbe!
Megállt egy pillanatra, levegőt vett, majd vádlón a sebre mutatott.
— Próbáltam megnyugtatni, magyarázni… ő meg nekem esett. Megragadta a karomat, úgy szorított, mint egy vadállat, aztán kilökött, becsapta az ajtót. Amikor lefelé mentem a lépcsőn, még belém is lökött hátulról! Csak a korlát mentett meg, Domonkos! Még egy lépés, és legurultam volna! Meg akart ölni!
Jeges indulat lobbant fel Domonkosban. Anyja minden szava rárakódott az elmúlt hetek feszültségére, az elfojtott dühre, a felgyűlt fáradtságra. Maga előtt látta a jelenetet: az anyját, aki szeretettel érkezik, védtelenül, és Tímeát, aki kiabálva, eszét vesztve taszítja le a lépcsőn.
Ez volt az utolsó csepp. A bizonytalanságnak nem maradt helye. Egyetlen gondolat maradt: rendet kell tenni. Azonnal. Kíméletlenül. Helyre kell rakni azt, aki kezet emelt az anyjára.
Hirtelen sarkon fordult. A fáradtság nyomtalanul eltűnt, helyét rideg, összeszedett harag foglalta el. Nem szólt, nem nézett vissza Margitra, csak kiviharzott a lakásból, miközben már a zsebében tapogatta az autó kulcsát, eltökélten elindulva hazafelé, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a dolgokat.