A kulcsok már a kezében voltak, ujjai görcsösen szorították őket. Fejében egyetlen szó dobolt, amelyet Margit Rácz sulykolt belé újra meg újra: tisztázni. Haza tartott, hogy rendet tegyen. Most. Végleg.
Amikor a kulcs belecsapódott a zárba, a mozdulat olyan erővel történt, mintha Domonkos Kozma egyetlen rántással akarta volna betörni az ajtót. Berobbant az előszobába, felkavarodott benne minden indulat, mint egy vihar, amely már robbanásra kész. Elméjében sorra álltak a vádak, előre lejátszotta a jelenetet: Tímea Székely majd kiabál, sír, vagy némán, bűntudattal hallgat. Ő pedig készen állt rá, hogy rázúdítsa mindazt a haragot és fájdalmat, amit az anyját ért megaláztatás miatt cipelt.
Csakhogy a lakás hallgatott. Nem egyszerű csend volt ez, hanem sűrű, nyomasztó némaság, mintha a levegő is elnyelte volna a zajokat. A televízió sötét maradt. A gyerekszobából nem érkezett nesz sem. Az idő megdermedt.
A dühe megingott, és helyét lassan, alattomos szorongás vette át.
A kanapén Lilianna Farkas ült.
Túl egyenesen, túl fegyelmezetten egy ötéveshez képest. Tekintete a fal egy pontjára szegeződött. Rajta volt a kedvenc sárga ruhája, a zsiráfos, de ezt Domonkos Kozma csak később vette észre.
Ami megállította, az a lánya arca volt.
Az orra feldagadt, kékes-lilán elszíneződött, természetellenesen torzult. Az orr alatt és a felső ajkán beszáradt vér csíkjai húzódtak, a galléron sötét foltok ültek. Nem sírt. Csak ült mozdulatlanul. A szemében nem volt félelem, nem volt fájdalom. Üresség volt. Semmi más.
A düh egy pillanat alatt szertefoszlott. Jeges rémület futott végig a gerincén, felkúszott a tarkójáig. A világ összeszűkült erre a kicsi, bántalmazott arcra. Az anya, a karmolás, a lépcső – mind jelentéktelenné vált.
A konyhából hangtalanul lépett elő Tímea Székely. Halvány volt, szinte mozdulatlan, arca maszk módjára feszült. Megállt az ajtófélfánál, karját összefonta, és ránézett. Nem látszott rajta félelem, sem bűntudat, sem harag. Csak kifáradt, kiégett nyugalom.
Domonkos Kozma a lányáról a feleségére nézett, majd vissza. Levegőt vett, de a hangja cserbenhagyta, végül csak rekedt suttogás tört fel belőle:
— Mi… mi történt?
Tímea nem mozdult. A hangja egyenletes volt, érzelem nélküli, akár egy jelentés:
— Az anyád.
A szünet, amely ezután következett, súlyosabban nehezedett a szobára, mint bármilyen kiáltás.
— Lilianna elvett egy cukorkát. Az anyád megragadta a hajánál fogva, és az asztalba verte az arcát.
Fejével a dohányzóasztal felé intett. Egy hétköznapi, sötét bútor volt, amely most kínzóeszköznek tűnt.
— Ellöktem őt. Igen, dühömben majdnem a lépcső felé. De megálltam. Ide többé nem teszi be a lábát.
Domonkos Kozma hallotta a szavakat, mégis csak a lányát látta.
És akkor hirtelen minden értelmet nyert.
Margit Rácz történetei az „ártatlan cukorkáról”, a „megbolondult” Tímeáról egy csapásra undorító, szánalmas hazugsággá váltak. A feleségére nézett, és hosszú idő után először nem csupán a nejét látta benne, hanem egy szövetségest. Egy szülőt. Egy embert, aki ugyanazzal a felfoghatatlan rémálommal szembesült.
A Tímea szavai után megtelepedő csend nem volt üres. Feszült, zúgó csend volt, mint egy túlfeszített húr, tele a széthullott valóság darabjaival. Domonkos Kozma világa, amely egy perccel korábban még egyszerű és áttekinthető volt, most darabjaira omlott, és már nem lehetett visszaépíteni úgy, ahogy volt.