– Nem véletlenül esett rá a választásom, fiam – dorombolta elégedetten Gabriella Kozma. – Tudtam, hogy rendes hozománnyal érkezik: saját lakás, biztos kereset, félretett pénz…
Júlia Mészáros eddig hallgatta. Ennél tovább azonban nem volt hajlandó. Határozott mozdulattal benyomta az ajtót.
Marcell Vincze úgy ugrott fel a székről, mintha valami tiltott dolgon kapták volna rajta, nem pedig egy családi „megbeszélésen”.
Gabriella egy szempillantás alatt szerepet váltott, és előhúzta a jól ismert, sajnálatra építő hangot.
– Júliám, drágám! Épp rólad beszéltünk… Borzasztóan kellemetlen nekem ez az egész, hidd el. De a lakást muszáj rendbe tenni, azonnal. Esküszöm, mindent visszaadok. Apránként, fillérről fillérre, mindent!
Júlia körbenézett. Pontosan ugyanaz a látvány fogadta, mint két héttel korábban: dohos falak, felhalmozott kacatok, rendezetlen tér. Csak most már kristálytisztán látta: itt nem felújításra van szükség. Hanem teljes bontásra. Kapcsolati szinten.
– Nem – mondta higgadtan.
– Tessék? – pislogott Gabriella, mintha pofon csattant volna az arcán.
– Azt mondtam: nem. Nem adok pénzt. Se most, se később. Soha.
– Júlia, megőrültél? Hiszen ő az anyám! – csattant fel Marcell.
– A tiéd. Nem az enyém. És elegem lett abból, hogy mozgó bankautomatának néztek. Úgyhogy pakolj össze, és menj vissza anyához. Ha már ilyen összhangban költitek a pénzemet.
– Teljesen elment az eszed? – ragadta meg a karját, de Júlia azonnal kirántotta magát.
– Épp ellenkezőleg. Most tértem magamhoz.
Kilépett, vissza sem nézett. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn, nem dühöt érzett, nem is hisztit. Csak végtelen fáradtságot – és megkönnyebbülést.
Otthon még a cipőjét sem vette le. Egyenesen a hálószobába ment. Szekrény, bőrönd. A mozdulatok precízek voltak, szinte katonásak. Minden, ami Marcellé volt, bekerült. Azok az ingek is, amelyeket egykor ő ajándékozott.
Fél óra sem telt el, amikor megszólalt a csengő. Az ajtó mögött pedig kétszólamú előadás kezdődött.
– Júliácskám! Kislányom, miért csinálod ezt? Hiszen család vagyunk! Én úgy szerettelek, mintha a sajátom lennél… – terült el a küszöbön Gabriella.
– Ne szólítson így. Nem vagyok a lánya. Soha nem is voltam – válaszolta Júlia nyugodtan, érzelemmentesen.
Marcell közben ide-oda járkált a lakásban, mint egy riadt macska fürdetés közben.
– Júlia, beszéljük meg. Ha akarod, megmondom anyának, hogy a felújítás várhat.
– Elkéstél, Marcell. Volt lehetőségetek. Én szépen kitisztítottam, kivasaltam, és kidobtam az ajtón.
A táskák és a bőrönd már a folyosón sorakoztak. Júlia kinyitotta az ajtót.
– Menjenek. Mindketten.
– Ez felháborító! – visította Gabriella. – Hogy képzeled?!
– Úgy, hogy ez az én lakásom. Én döntöm el, ki marad, és ki távozik.
Amikor becsukódott az ajtó, Júlia azonnal a telefonjáért nyúlt. Az összes pénzt átutalta az édesanyjának. Jobb helyen volt ott, mint ezeknél az úgynevezett rokonoknál. Aztán hívott.
– Szia, anya. Gondolkodtam… Elválok. Igen. Végleg.
Másnap beadta a papírokat. Határozottan, hangosan, de hisztéria nélkül.
Nem nagyon volt mit felosztani. A közös számla is jelentéktelen apróságnak tűnt már.
Marcell visszaköltözött az anyjához. Oda illettek. Időről időre összefutottak Júliával: a boltban, a gyógyszertárnál, a buszmegállóban.
– Júlia, bocsáss meg! Tévedtem! – könyörgött Marcell kölyökkutya-tekintettel.
Gabriella ilyenkor látványosan a telefonjához kapott.
– El sem hiszed, milyen hálátlan! Mi mindent megtettünk érte, erre tessék!..
Júlia elsétált mellettük. Megállás nélkül. Sajnálat nélkül.
Pontosan tudta: megszabadult a parazitáktól. Hadd suttogjanak, panaszkodjanak, játsszák az áldozatot. Ő kitakarította az életéből azt, ami már régóta bűzlött.
És ami a legfontosabb: hosszú idő után először végre szabadon kapott levegőt.