A következő két hónap alatt az életük egy végtelen sorozattá nyúlt. Csakhogy nem olyan lett, amit az ember jólesően darál le egy hétvége alatt, hanem az a fajta, ahol nincs vágás, nincs forgatókönyv, és a főszereplőnek nincs sminkese sem. Csak karikák a szem alatt és állandó készenléti állapot.
Gabriella Kozma olyan rendszerességgel telefonált, mintha egy tűzjelző központ ügyeletese lenne.
– Júliácskám, elfogyott a liszt – csattant fel egyik délelőtt. – Ugorj már be a boltba, mert az almás palacsinta nem fogja magát megsütni.
A hangsúlyból ítélve ez legalább akkora vészhelyzet volt, mint egy szívroham.
Máskor panaszos, remegő hangon hívta:
– Kislányom, mosni akartam, de ez az új gép… kész rémálom. Gyere át, ments meg, mielőtt technológiai áldozattá válok!
És volt a harmadik változat is, a legnyúlósabb:
– Júliám, olyan egyedül vagyok… igyunk meg egy teát. Sütöttem pitét is, hát… majdnem ehető – sóhajtotta bele a kagylóba, és a sajnálat úgy szívódott fel a levegőben, mint a por a porszívó csövében.
Júlia ment. Újra és újra. Segített, üldögélt, hallgatott. Amíg Gabriella teát töltött és részletesen ecsetelte, hogyan csúszott le Csilla Molnár a szomszédban, vagy hogy az alsó szinten lakó Olivér Papp már megint valami gyanús nővel jelent meg, addig Júlia otthonában várta a mosatlan ruha, a takarítás, a munkából hozott papírok – és egy borscs, ami sosem jutott el a fazékig.
Marcell Vincze eközben példásan ellátta egyetlen feladatát: következetesen nem vett észre semmit.
Aztán egy este, szinte koreografálva, új téma került elő.
– A lakásom… – sóhajtott fel Gabriella Kozma, olyan arckifejezéssel, mintha Johanna d’Arc épp a máglyán állna. – Teljesen lelakott. A falakon megint ott a penész. Tudod, mennyire káros a tüdőnek. Itt már nem elég egy kis festés, rendes felújítás kell. Lomtalannal, új gépekkel. A hűtő úgy hörög, mint egy nyugdíjas futás után, a tűzhely pedig… az még a háború előttről maradhatott.
Júlia némán törölgette a tányérokat. Aprólékosan. Csikorgó mozdulatokkal. Ha csillogott az edény, az csak egyet jelentett: feszült.
– Számolgattam – folytatta az anyós, mintha fejben pörgetné a számológépet. – Minimum ötszázezer forint kellene. Minden ráment a költözésre. Teljesen lenulláztam magam.
Júlia tovább súrolt. Nem nézett fel. Nem reagált.
Gabriella azonban csak szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön. Másnap jött a nehéztüzérség.
– Neked jó állásod van, Júliácska… biztos akadnak megtakarításaid is – a célzás olyan vastag volt, hogy krumplit lehetett volna sütni rajta.
– Azt mondják, a menynek kötelessége gondoskodni az anyósáról. Henrietta Gál lánya például úgy ápolja a férje anyját, mint valami kristálypoharat – ez már nem célzás volt, hanem vészjelzés füsttel és zászlóval.
– Esetleg felvehetnél egy hitelt. Fiatal vagy, simán megadják – tette hozzá olyan természetességgel, mintha csak kenyeret küldene venni.
Júlia úgy érezte, prés alá került. Mint egy befőttesüveg: még egy kis nyomás, és lecsapódik a tető.
Egyik nap korábban indult volna haza a munkából. Csak feküdni akart, csöndben lenni, egyedül. Ehelyett mégis Gabriellához kanyarodott – előre, hogy „rendet tegyen”.
A lépcsőházban az ajtó résnyire nyitva állt. Odabentről hangok szűrődtek ki. Ismerősek. Ijesztően ismerősek.
– Mondd meg neki, hogy utalja át az egészet – mondta határozottan Gabriella Kozma. – A férje vagy, teljesítse a kötelességét. A menynek segítenie kell az anyósát.
– Persze, anya. Beszélek vele – felelte Marcell Vincze magabiztosan. – Meg fogja érteni, hogy nehéz helyzetben vagy. Van rendes félretett pénze. Elintézzük.
Úgy beszélt róla, mintha csak egy hétvégi kiruccanást szerveznének, nem pedig más pénzéről döntenének.