Marcell arckifejezése mindent elárult: ahogy a penészes sarokra meredt, önkéntelenül is eltorzult az arca.
– Ugyan már, ne dramatizáljuk! – legyintett az anyósa, Gabriella Kozma, mintha csak egy porszemről lenne szó. – Rendbe hozzuk. Júlia majd segít, hiszen ő olyan ügyes, igazi házi tündér!
Persze. Házi tündér. Inkább egy idegbajos Mary Poppins felmosóval a kezében, gondolta Júlia, miközben erőltetett mosolyt ragasztott az arcára.
A következő két hétben úgy érezte magát, mintha egy silány délutáni műsor főszereplője lenne. Csak ott legalább kávét adnak. Itt bezzeg fertőtlenítés, bútorcipelés, padlósúrolás, és Gabriella Kozma, mint minden létező munkafázis önjelölt főfelügyelője.
– Ezt tedd feljebb! – utasította az ajtófélfának dőlve, Marie Antoinette-et megszégyenítő tartással. – És töröld át rendesen! Olyan poros, mintha a Vlagyimir Lenin-emlékmúzeumból hoztad volna!
Estére Júlia lába remegett, a háta sajgott. De amint kiejtette a száján, hogy fáradt, Gabriella azonnal rázendített:
– Jaj, drágám, ne is mondd! Én teljesen kész vagyok. A kor, a vérnyomás, az élet… Szerencse, hogy te fiatal vagy, erős. Mint egy traktor!
Köszönöm szépen. Igazán lélekemelő.
Az utolsó szabadságnapon Júlia úgy mozgott, mint egy csata utáni katona. Összeszedte az utolsó zsák szemetet, felmosta a padlót, majd a kabátjáért nyúlt.
– Hová készülsz ilyen elszántan? – dugta ki a fejét a konyhából Gabriella, fakanállal a kezében.
– Hazamegyek. Holnap dolgozom.
– És velem mi lesz?! Egyedül maradok itt! Bevásárlás, főzés, mosogatás – mind rám szakad! Te olyan okos vagy, olyan gondos. Eldöntöttem: hétvégén jössz segíteni!
A válasz már az ajtócsapódás volt.
Júlia a lépcsőn lefelé menet úgy érezte, nem egy lakást hagyott el, hanem egy gondosan felállított lelki csapdát. A gondolatai összevissza kavarogtak.
Mióta lettem én egy felnőtt nő személyi szakácsa és futára, aki pár éve még vígan megvolt nélkülem?
Otthon Marcell Vincze a laptopja előtt ült, fülhallgatóval, elmerülve a saját világában. Júlia berobbant a szobába, és már az ajtóból kibukott belőle:
– Elég volt! Nem leszek tovább az anyád ingyen cselédje!
Marcell levette a fülhallgatót.
– Mi történt?
– Mi történt?! – Júlia hangja megremegett. – Az, hogy anyád eldöntötte: én vagyok az univerzális meny. Takarítok, cipelek, most már főzzek is neki! Nekem is van munkám, életem, terveim! Ha ide akar költözni, tanulja meg egyedül megoldani!
Marcell felállt, közelebb lépett, át akarta ölelni, de Júlia kibújt.
– Ne. Komolyan beszélek. Előbb kérdezés nélkül költözött ide, aztán két hétig rám telepedett, mint egy pióca, most meg már a hétvégéimet is lefoglalná. Mi lesz a következő, reggelente ágyazzak is be neki?
– Csak nehéz neki… – motyogta Marcell. – Új hely, sok stressz…
– Stressz?! – Júlia széttárta a karját. – Tudod, kinek van stressze? Nekem! Én most huszonnégy órás „Segíts anyának” üzemmódban élek!
Marcell elhallgatott.
Júlia leült a kanapéra, és halkabban tette hozzá:
– Nem az a baj, hogy segítek. Hanem az, hogy kötelező. Ő nem kér, hanem utasít. Te pedig csak bólogatsz mellette.
A szünet, ami beállt, nem csend volt. Inkább sűrű, ragacsos várakozás.
– Rendben – mondta végül Marcell halkan. – Beszélek vele.
Júlia ránézett, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy talán tényleg meghallotta.
Bár őszintén szólva továbbra is nagyobb esélyt látott a penész végső győzelmére, mint egy őszinte beszélgetésre az anyóssal, és sejtette, hogy az igazi próbatételek csak ezután kezdődnek.