Júlia Mészáros már nem egyszerűen feküdt a kanapén, inkább úgy tűnt, mintha végleg belenőtt volna a párnákba. Az egyik kezében ott pihent a telefon, az ujja ösztönösen görgette a híreket, miközben a fejében tökéletes, kongó üresség uralkodott. A nyugalom ritka vendég volt az életében, és ahogy általában, most is pontosan addig tartott, amíg fel nem csapódott a bejárati ajtó.
Marcell Vincze szinte berobbant a lakásba, mintha egy jeges lavina üldözné. Az arca csupa pír volt, az orra fényesen vöröslött, a kabátja félig nyitva lógott rajta, a bakancsát pedig esze ágában sem volt levenni.
– Olyan hideg van odakint, hogy a fülem még mindig nem hiszi el, hogy hozzám tartozik – morogta, majd ledobta magát Júlia mellé. – Figyelj, van egy hírem. Anyám elhatározta magát: költözik.
Júlia kissé feltornázta magát, sőt, a telefont is kikapcsolta. Ha Marcell ilyen arccal közöl valamit, az ritkán jelentett jót.
– Költözik? – kérdezte nyugodt hangon, bár a tekintete már gyanakvóan összeszűkült.
– Eladta a lakását, és vett egy kétszobásat pont a szemközti házban! – újságolta lelkesen a férje, mintha csak fagylaltvásárlásról beszélne, nem pedig egy családi katasztrófa kezdetéről. – Így sokkal gyakrabban találkozunk majd!
Hát persze… – szitkozódott magában Júlia. Három év házasság alatt komoly túlélési stratégiát fejlesztett ki Gabriella Kozma látogatásaira: tűrés, bólogatás, mosoly, majd egy hét nyugtató. És most jött a csavar: az anyós a szomszédságba költözik. Állandó közelség. Az út túloldalán.
– Mikor sikerült ezt ilyen gyorsan elintéznie? – érdeklődött, minden önuralmát összeszedve.
– Pár napja. Jó ingatlanos volt, nem verte át, minden papír rendben – Marcell kényelmesen elnyúlt, mintha ő maga intézte volna az üzletet.
– Várj csak – ráncolta össze a homlokát Júlia. – Nem egy garzonja volt? Egy kétszobás meg azért nem aprópénz. Honnan futotta rá?
– Hát… voltak megtakarításai. Meg maradt valami apától. De számít ez? A lényeg, hogy közel lesz. Praktikus, nem?
– Igen, nagyon praktikus – felelte szárazon, miközben belül már forrt benne minden. Egy vízforraló ehhez képest halk suttogás.
– Szabadságot kellene kivennem, segíteni a költözésnél. Holnap szólok a munkahelyemen, egy hét elég lesz. Te is kivehetnél, mit szólsz?
– Inkább kettőt – sóhajtotta Júlia. – Ide nem szabadság kell, hanem egy pszichoterapeuta és egy porszívó. Lehetőleg egy személyben.
Másnap útnak indultak Gabriella Kozma új lakásához. Júlia magában inkább odúként emlegette, de ezt megtartotta magának.
Az anyós már a lépcsőház előtt várta őket, olyan arccal, mintha életműdíjat készülne átvenni.
– Marcellkém! Júliácskám! Gyertek csak! – tárta szét a karját, mint egy jó tündér egy félresiklott sorozatban.
Júlia gépiesen megölelte. A túlzottan édes parfüm illata úgy csapta meg, hogy legszívesebben tüsszentett volna egyet, majd elájult volna a helyszínen.
Miközben felcaplattak a negyedikre – lift nyilván nem volt, az a gyengék luxusa –, Gabriella Kozma megállás nélkül csicsergett:
– Micsoda szerencse! Micsoda boldogság! Érzem, hogy ez egy új kezdet. A fiam közel, a menyem mellettem… minden a helyére kerül! Nem hiába vágtam bele!
– Persze, hogy nem – mormolta Júlia maga elé. – Ekkora adag drámai érzékkel semmi sem történik véletlenül.
Amikor kinyílt az ajtó, Júlia egy pillanatra ledermedt. Nem a gyönyörűségtől. Inkább a döbbenettől. A mennyezeten csúnya foltok terpeszkedtek, a falakon elszíneződések, a tapéta szomorúan lógott, mint elázott bajusz, a sarokban pedig fekete penész virított, mintha maga a pokol küldött volna üdvözletet.
– Anya, ide beköltözni is ijesztő – szólalt meg Marcell, és az arca akaratlanul is fintorba rándult, ahogy körbenézett a lakás állapotán.