Zsuzsanna Kelemen szemébe néztem. A fejemben furcsa, kongó üresség vibrált, miközben az ujjaim önkéntelenül remegtek az alig fékezhető indulattól.
— Tudja mit… — szólaltam meg halkan, de minden egyes szóval egyre biztosabban. — Eddig és ne tovább.
Az anyósom félbehagyta a mondatot, láthatóan nem számított arra, hogy visszaszólok.
— Ez az én lakásom. Az én konyhám. Az én életem — a hangom fokozatosan keménnyé vált. — Ön meghívás nélkül rontott be ide, felforgatott mindent, és most még engem akar kioktatni?
— Hogy mersz így beszélni velem… — kezdte felháborodva, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy elég.
— Inkább én kérdezem: ön hogy meri ezt megtenni? Három napig tűrtem a megjegyzéseit, azt, ahogy parancsolgat a saját otthonomban, és minden mozdulatomat bírálja. Ennek most vége.
Ekkor jelent meg az ajtóban Gergő Illés, láthatóan idegesen.
— Mi történik itt?
— A feleséged teljesen elvesztette az eszét! — csattant fel Zsuzsanna Kelemen. — Én csak segíteni próbálok…
— Segíteni? — keserű mosoly futott át az arcomon. — Ön nem segített. Átvette az irányítást, semmibe vette a terveinket, és az ünnepből rémálmot csinált.
A férjemhez fordultam.
— És te, Gergő? Láttad, hogyan beszél velem? Hogy megaláz a saját lakásomban? Mit tettél? Semmit. Csak hallgattál, és elbújtál a konfliktus elől.
— Lilla, ne túlozz… — kezdte, de elakadt, amikor találkozott a tekintetünkkel.
— Tudjátok mit? — lehúztam magamról a kötényt, és az asztalra dobtam. — Ünnepeljetek nélkülem. Élvezzétek a „tökéletes” estét. Én elmegyek.
— Mégis hová készülsz szilveszterkor? — háborgott Zsuzsanna Kelemen.
— Bárhová — feleltem, miközben a hálószoba felé indultam. — Oda, ahol tiszteletben tartanak.
Gyorsan összekészítettem egy táskát a legszükségesebb dolgokkal, majd visszatértem a konyhába. Gergő tanácstalanul nézett hol rám, hol az anyjára.
— Lilla, beszéljük meg… — próbált visszatartani.
— Nem most, Gergő. Majd akkor, ha megtanulod tiszteletben tartani a határaimat, és végre kiállsz mellettem, nem pedig az anyád szeszélyeit szolgálod ki.
Az asztalhoz léptem, kihúztam a fiókot, és elővettem egy apró dobozt — azt az ajándékot, amit neki készítettem.
— Boldog új évet — tettem le elé. — Remélem, a következő évben tisztázod magadban, mi a fontos.
Az ajtóban még egyszer visszafordultam.
— Ja, és Zsuzsanna Kelemen, a felső polcon lévő gyömbéres süteményhez ne nyúljon. Egy különleges alkalomra szántam. Amit ön tett tönkre.
Becsaptam magam mögött az ajtót, lesiettem a lépcsőn, és kiléptem a hideg utcára. A hó csendesen hullott, a szomszéd házak ablakaiban már felragyogtak az ünnepi fények. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam.
— Edina? Átmehetek hozzád? Igen, most rögtön… Nem, nincs baj. Csak rájöttem, hogy bizonyos „ajándékokat” jobb visszaküldeni a feladónak.
A taxiban ülve különös megkönnyebbülés járt át. Talán nem ez életem legboldogabb szilvesztere. De kétségtelenül a legőszintébb.
A táskámban rezegni kezdett a telefonom — Gergő hívott. Kinyomtam, majd kikapcsoltam a készüléket. Ma egy új fejezet indul az életemben. A címe: „Önbecsülés”. És ennél értékesebb ajándékot nem is adhattam volna magamnak.