Az anyós születésnapja már kora reggeltől baljós jeleket mutatott, mintha eleve kudarcra lett volna ítélve. Dóra Fodor hajnali hatkor talpon volt: salátákat kevert, a tortát sütötte, és tizenkét főre terített meg a nappaliban. Marcell Kertész teljes rokonsága hivatalos volt, hiszen a család „fejét” illett illő tisztelettel felköszönteni.
Ildikó Török a karosszékben trónolt, akár egy uralkodó, és onnan osztogatta az utasításokat a menyének. Hol a só hiányzott, hol a majonézt találta kevésnek, máskor a terítő elrendezésébe kötött bele. Dóra egyetlen szó nélkül javította, amit kifogásoltak; három év házasság alatt megtanulta, hogy a tiltakozás csak olaj a tűzre.
Ebédidőre megérkeztek a vendégek. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek — mindannyian végigmérték Dórát, a pillantásukban nyílt lenézéssel. Egy egyszerű alsós tanító, szerény fizetéssel, különösebb csillogás nélkül. Senki sem értette közülük, Marcell mit láthatott meg benne.
Az asztalnál a beszélgetés szokás szerint a pénz körül forgott: ki mennyit keres, mit vett, melyik gyerek jutott előrébb. Dóra csendben maradt, teát töltött, összeszedte a piszkos tányérokat.
— A mi Dórácskánk még mindig a gyerekeket oktatja — szúrta oda gúnyosan Csilla Balogh. — Kétezer forintnál biztos nem kap többet.
— Tizennyolcezret — pontosított Ildikó Török elégedett mosollyal. — Szerencse, hogy Marcell rendesen keres a gyárban, különben éhen halnának.
Marcell egy nagyüzemben dolgozott műszakvezetőként. A fizetése tisztes volt, de a jóléttől messze állt: egyszobás lakás, használt autó, kétévente nyaralás az anyós telkén — ez volt az életük.
— Dóra, hozz még szalvétát — utasította az anyósa.
A konyhában Dóra kivett egy csomag papírszalvétát a szekrényből. A keze remegett a fáradtságtól és az összegyűlt megaláztatástól. Minden családi összejövetel újabb bizonyítéka volt annak, mennyire keveset ér itt. Amikor visszatért, Norbert Fodor épp üzleti sikereiről áradozott: új autó, lakásfelújítás, tervezett nyaralás Balatonfüreden. A hallgatóság irigykedve bólogatott.
— Bezzeg nálunk — sóhajtott Ildikó Török — a meny a nyakunkon ül, semmit nem tesz hozzá a háztartáshoz, csak viszi a pénzt.
Dóra letette a szalvétákat, indulni készült, de egy kézmozdulat megállította.
— Maradj csak. Ha már rólad van szó, mondd el, mennyit költesz a hóbortjaidra.
— Szinte semmit…
— Hogyhogy semmit? Kozmetikumok? Ruhák? Azok az ostoba könyvek?
Valójában a legolcsóbb dolgokat vette, a ruháit évekig hordta, könyvtárból olvasott, de ezt magyarázni megalázó volt.
— Élősködő — folytatta az anyós egyre hevesebben. — A férje tartja el, és még igényei vannak!
— Anya, elég — szólt közbe Marcell, bizonytalan hangsúllyal.
— Nem elég! Elegem van belőle! Azt hiszi, szép, közben csak egy szürke egér!
Ildikó Török felpattant, felkapta a salátás tálat, és teljes erőből Dóra felé hajította. A porcelán a falnak csapódott, szilánkok borították a padlót.
— Takarodj! Undorító a képed!
Dóra némán összeszedte a darabokat, feltörölte a padlót, majd bezárkózott a fürdőbe. A tükörből sápadt arc nézett vissza rá, az egyik orcáján vörös folttal — egy szilánk érte el. A vendégek közben tovább ettek-ittak, mintha semmi sem történt volna. Marcell sört ivott, és az unokatestvérével a fociról beszélgetett. Senki nem állt ki érte.
Az este hátralévő részét Dóra a konyhában töltötte: mosogatott, rendet rakott. A rokonok későn távoztak, hegyekben hagyva a szennyes edényt. Ildikó Török elégedetten feküdt le aludni; mindenki előtt „helyre tette” a menyét, világossá téve, ki az úr a házban.
Másnap reggel Dóra a megszokott időben, hétkor kelt, reggelit készített a férjének és az anyósának. Marcell már indult volna dolgozni, amikor váratlanul megszólalt a csengő, és mindketten a bejárati ajtó felé fordultak.