A gyerekek viharként söpörtek végig a lakáson, miközben Botond Fülöp rendszerint csak délelőtt közeledtével kelt fel, és az első szava mindig ugyanaz volt: kávét és szendvicset követelt, mintha ez magától értetődő kötelességem lenne.
— Lilla Németh — szorította össze az ajkát Zsuzsanna Kelemen, végignézve a nappaliban uralkodó káoszon —, legalább a rendet tarthatnád. Nálam otthon mindig makulátlan tisztaság van.
— Minden nap takarítok — válaszoltam fojtott hangon, miközben a földről játékokat szedegettem össze.
— Akkor nagyon rosszul csinálod — vágta rá azonnal. — Nézd csak: por itt, morzsa ott. Így vezeted a háztartást?
Gergő Illés a beszélgetés foszlányait meghallva csak zavartan elmosolyodott, majd gyorsan eltűnt a másik szobában, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.
December harmincadikának estére teljesen kifacsart állapotba kerültem. A tenyerem égett a sok mosogatástól, a derekam sajgott az egész napos hajolgatástól.
— Lilla — dugta be a fejét Zsuzsanna Kelemen a fürdőszobába, ahol épp a falról próbáltam letörölni a gyerekek „alkotásait” —, holnap ünnep van, mindent rendesen meg kell szervezni. Írtam egy menüt.
Egy hosszú listát nyomott a kezembe.
— Nekem már van elképzelésem…
— Felejtsd el — intett le. — Ez így komolytalan. Ünnepre rendes asztal kell.
Ekkor hatalmas csörömpölés hallatszott a konyhából: a kisebbik unoka megpróbált felmászni a felső polchoz, és leverte a gabonás üveget.
— Lilla! — kiáltott ki Botond Fülöp. — Takaríts fel gyorsan, még megsérülnek a gyerekek!
Összeszorított fogakkal mentem a seprűért. Zsuzsanna Kelemen tovább magyarázta, hogyan kellene „helyesen” megszervezni az ünnepet, de a szavai már el sem jutottak hozzám.
December harmincegyedikének reggele újabb kritikákkal indult.
— Ez meg miféle saláta? — fintorgott, belenézve a tálba. — Így vágod a répát? Add ide, megmutatom.
Félretolt az asztaltól, és már osztotta is az utasításokat.
— Figyelj, így kell csinálni. És több majonézt tegyél bele! Miért spórolsz?
— Nem spórolok — próbáltam védekezni. — Csak nem mindenki szereti…
— Ne vitatkozz az idősebbekkel! — csattant fel. — Én jobban tudom.
Estére a konyha inkább hasonlított csatatérre, mint otthonra. Zsuzsanna Kelemen kizárólag a saját receptjei szerint főzött, teljesen figyelmen kívül hagyva minden javaslatomat. Azok az alapanyagok, amelyeket Gergővel a kettesben tervezett meghitt vacsorához vettem, érintetlenül maradtak.
— Anya, talán mégis hagyhatnánk Lillát… — kezdte Gergő bizonytalanul.
— Hallgass! — vágott közbe az anyja. — Látszik, hogy a lány nem bírja. Jó, hogy idejöttünk segíteni.
Este kilenckor, három órával az újév előtt ott álltam a konyha közepén, és a pusztítást néztem. Az asztal roskadozott a salátáktól és hidegtálaktól, mind az ő keze munkája volt. Az általam előkészített ünnepi gyertyákat műanyag hóemberfigurák váltották fel.
— Lilla — jelent meg Zsuzsanna Kelemen az ajtóban —, még egy normális asztalterítőt sem tettél fel. Mi ez az olajvászon? Szégyen! Azt állítod, tudsz háztartást vezetni…
Valami bennem ekkor végleg elszakadt. Három nap megaláztatás, folyamatos bírálat és az, hogy teljesen semmibe vették az igényeimet, elérte a határát.
— És különben is — folytatta könyörtelenül —, nem értem, Gergő hogyan élhet veled. Se főzni nem tudsz, se rendet tartani…
Lassan Zsuzsanna Kelemen felé fordultam, és abban a pillanatban már éreztem, hogy ami eddig bennem gyűlt, nem maradhat tovább kimondatlanul.