Botond Fülöp közben sikeresen felborított egy kosarat, tele karácsonyi díszekkel. A figurák és gömbök szanaszét gurultak a padlón.
— Botond — szóltam rá fáradtan —, nem néznél kicsit a gyerekekre?
— Ugyan már, mi baj lehet? — felelte anélkül, hogy levette volna a szemét a telefonjáról. — A gyerekek játszanak. Ez teljesen normális.
Letérdeltem, és elkezdtem összeszedegetni a szétszóródott díszeket. Próbáltam nem arra gondolni, hogy némelyikük még a nagymamámtól maradt rám, pótolhatatlan emlékként.
— Egyébként — szólalt meg Botond kisvártatva —, mi lesz a vacsora? Kezdek igazán éhes lenni.
— A hűtőben találsz kész ételeket — válaszoltam higgadtan.
— Á, hagyjuk már ezt a diétás vacakot — fintorgott. — Nem rendelünk inkább pizzát?
Felemelkedtem, a kezemben még mindig néhány törött díszdarab csillogott.
— Botond, ha éhes vagy, egyél abból, ami van. Vagy készíts magadnak valamit.
— Lilla! — harsant fel Zsuzsanna Kelemen hangja a konyhából. — Milyen hang ez? A fiú megéhezett, te meg…
Nem vártam meg a mondat végét. Kiléptem a szobából, mert éreztem, hogy szükségem van pár perc csendre. A fürdőben megnyitottam a csapot, és a tükörképemet bámultam. Az óra alig múlt el négyet, a lakás viszont már most úgy nézett ki, mintha egy egész napos ostromon esett volna át.
Amikor visszamentem, Gergő Illést a hálóban találtam. Épp ágyneműt hajtogatott.
— Botond a gyerekekkel a nappaliban alszik majd, anya pedig veled itt — magyarázta.
— Gergő — vágtam közbe halkan —, beszélhetnénk?
— Persze — nézett rám végre. — Valami gond van?
— Gond? — suttogtam. — Beállítottak előzetes szó nélkül, elfoglalták az egész lakást. Anyád dirigál a konyhában, a gyerekek felforgatták a nappalit, Botond pedig úgy viselkedik, mintha egy szállodában lenne!
— Lilla, ők a családom — próbált békíteni mosolyogva. — Jót akartak.
— Jót? — mély levegőt vettem. — Erre az estére kettesben készültünk. Még meglepetésem is volt számodra…
— Odaadod mindenkinek — vont vállat. — Ugyan, miért számít?
Válaszolni már nem volt időm, mert az unokaöccsei berontottak a szobába.
— Gergő bácsi, gyere játszani!
— Persze, kicsikéim! — derült fel az arca, és már ment is utánuk.
Egyedül maradtam. Leültem az ágy szélére. A fal túloldaláról Zsuzsanna Kelemen hangja szűrődött át, amint telefonon osztotta ki valakit. A nappaliból gyereknevetés és Gergő hangja hallatszott, a konyhából pedig odaégett kompót szaga terjengett.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam egy egy héttel korábban készült képet: a feldíszített karácsonyfánk, a két személyre terített asztal, gyertyák… minden, amit elterveztem, percek alatt semmivé vált.
— Lilla! — kiáltott be az anyós. — Gyere, segíts főzni!
Felkaptam a fejem, kihúztam magam. Hosszú estére számíthattam, és ez még csak a kezdet volt.
A következő napok egy végtelen körforgássá olvadtak össze: főzés, takarítás, gyerekfelügyelet. Hajnalban keltem, hogy reggelit készítsek mindenkinek. Zsuzsanna Kelemen ragaszkodott hozzá, hogy minden friss és forró legyen.
— Az én időmben — jegyezte meg rendszeresen, miközben a kezemet figyelte a konyhában —, rendes reggeliket csináltunk. Ez meg micsoda? Zabkása…
Szótlanul szeleteltem tovább a gyümölcsöt, miközben az unokaöcsök végigszáguldoztak a lakáson, és mindent elsodortak az útjukban.