— …figyeljen ide, Ildikó Orosz — folytatta Renáta Fodor metszően hideg hangon. — Fogalmam sincs, mit suttogott a fia fülébe, de az biztos, hogy Domonkos Budai most már szóba sem áll velem, sőt együtt élni sem akar. Bezzeg önnek ajándékokat küldözget. Nos, azt kívánom, hogy ez a nap legyen az egész életében a legszerencsétlenebb. Ne jusson önnek se öröm, se nyugodt éjszaka, csak gond és baj mindenfelől. Érti? Csak problémák! — A mondat végén Renáta annyira megszorította a telefont, hogy az majdnem megadta magát.
Ildikó Orosz ledermedt. Kerek évfordulót ünnepelt, eszébe sem jutott volna, hogy a menye ilyen kegyetlen szavakkal tör rá. A szíve összeszorult, a szeme megtelt könnyel, de egyetlen szót sem szólt. Némán bontotta a vonalat.
Kellett néhány perc, mire valamelyest összeszedte magát, aztán visszahívta a fiát, és zaklatott hangon mindent elmesélt neki.
Amikor Domonkos Budai hazaért, nem kertelt.
— Renáta — kezdte minden bevezetés nélkül. — Tudom, mit tettél anyám születésnapján. A hívásod után az egekbe szökött a vérnyomása. Hónapok óta csak ártasz nekem és a családomnak. Ami kettőnk között volt, az elfogyott. Megkeményedtél, hideggé váltál. Nem tudom, van‑e értelme így együtt maradnunk.
— Kérlek, szerelmem, ne haragudj… elragadtattam magam — suttogta Renáta, és most először be kellett ismernie magának, hogy valóban ő rombolt le mindent.
— Lehet — felelte Domonkos szárazon. — De kibékülni nem megy egyik pillanatról a másikra. Figyelj rám: mától a vendégszobában alszol. Nem kívánok veled egy ágyban feküdni.
Nem kell főznöd rám, és a lakást sem kell rendben tartanod miattam. Nem vagy cseléd. Nem hívok takarítót, étteremben eszem, a saját szobámat pedig elrendezem magam. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Egy fedél alatt maradunk, de nem férj és feleségként, hanem mint lakótársak. Ha egyszer úgy döntök, visszatérek hozzád, szólni fogok. Ha nem, akkor elintézzük a papírokat, és külön utakon folytatjuk. Ennyi. Most hagyj békén.
Renáta megrendült. Pontosan tudta, hogy maga idézte elő ezt a helyzetet. Mélyen belül szerette Domonkost, de a csillogás és a gondtalan élet iránti vágy erősebb volt benne.
Amikor felfogta tettei súlyát, mindent megpróbált helyrehozni. Estéről estére gyertyafényes vacsorákkal készült, makulátlanul rendben tartotta a lakást, új frizurákat és ruhákat választott, hogy újra felkeltse a férje érdeklődését. Ajándékokat vett neki, igyekezett mindenben a kedvére tenni, szinte könyörgött a figyelméért.
Domonkosban azonban mintha elpattant volna valami. Látta az igyekezetet, mégsem érezte, hogy vissza akar térni hozzá.
Fél éven át éltek így, egymás mellett, majd Domonkos munkahelyén megjelent egy új kolléganő. Erika Dunainak hívták. Fiatal nő volt, nemrég vált el, nehéz körülmények között élt. Albérletben lakott, sok mindenről lemondott, mégis megőrizte derűjét és közvetlenségét.
Domonkost lenyűgözte Erika önállósága, az, hogy saját erejéből akart boldogulni, és nem kívánt senkire támaszkodni. Szinte észrevétlenül egyre több időt töltöttek együtt. Gyakran találkoztak, míg végül Erika bevallotta: fontos neki Domonkos, de nem hajlandó kapcsolatba bonyolódni egy nős férfival.
Hosszú vívódás után Domonkos döntött. Megfogta Erika kezét, és hazavitte, hogy végleg megváltoztassa az életét.
— Renáta, nem akarok fájdalmat okozni — mondta csendesen, amikor a felesége az ajtóban megdermedt, kezében egy kancsóval, értetlenül nézve rájuk. — Nem hagylak az utcán, de kérlek, érts meg. Hadd mutassam be Erikát. Szeretem őt, és vele akarom újrakezdeni. Elválunk. Ne hibáztasd őt úgy, ahogy korábban Petra Erdélyit támadtad — annak semmi értelme.
Renáta kezéből kiesett a kancsó, darabokra tört a padlón, akárcsak a házassága.
— Ezt hogy tehetted velem? Hiszen azt ígérted, visszajössz… — lehelte.
— Azt mondtam, lehetséges — válaszolta Domonkos nyugodtan. — Akkor még nem találkoztam valakivel, aki mellettem akar állni, és aki mindezt nem szolgálatként éli meg.