Két nappal később, amikor Domonkos Budai családja végleg elpakolt a „vendégszerető” lakásból, és ő lekísérte őket a kapuig, az édesanyja megállt egy pillanatra, majd szándékosan úgy szólalt meg, hogy Renáta Fodor is tisztán hallja:
— Nem értem, miért vetted el ezt a nőt. Egyet tudok: ennek nem lesz jó vége.
Renátában azonnal felcsapott a düh. Már indult volna az anyósa után, hogy a fejéhez vágjon néhány csípős megjegyzést, ám a bejárati ajtó hangosan becsapódott a rokonok mögött. A feszültség nem vezetett le, ellenkezőleg: Renátát újabb idegroham kerülgette.
— Láttad ezt? — fakadt ki remegő hangon. — Beengedtem őket a saját otthonomba, főztem rájuk, takarítottam utánuk, mint egy cseléd, és ez a hála! Domonkos, ez így nem mehet tovább! Megtiltom, hogy kapcsolatot tarts a szüleiddel és a húgoddal!
— Most már nagyon messzire mész — felelte a férfi hideg nyugalommal. — Először is felnőtt ember vagyok, nem szabhatod meg, kivel beszélek. Másodszor: a szüleim gyereke vagyok, kötelességem velük törődni. Te viszont folyton jelenetet rendezel nekik. Ha ezt folytatod, állandóan veszekedni fogunk.
Renáta azonnal hangnemet váltott, mert megérezte, hogy túl sokat kockáztat.
— Drágám, de hát ők egyszerűen gyűlölnek engem — mondta hízelgően. — Beszélj velük, segíts nekik, ahogy akarsz, csak kérlek, intézd el, hogy soha többé ne kelljen találkoznom velük.
— Rendben — sóhajtott Domonkos, és megpróbálta elsimítani az ellentéteket.
A következő hónapok viszonylagos nyugalomban teltek. Domonkos igyekezett csak akkor felhívni a szüleit, amikor Renáta nem volt a közelben, például bevásárlás közben. Nem akart újabb vitákat.
A húga, Petra Erdélyi viszont időközben meggondolta magát az egyetemi felvételivel kapcsolatban. Még az eredményekért sem utazott vissza, mert az a fogadtatás, amelyben Renáta részesítette, mélyen megrázta.
Amikor Domonkos édesanyjának születésnapja elérkezett, úgy döntött, legalább pénzt küld haza ajándék gyanánt. Erről a telefonbeszélgetésről Renáta is tudomást szerzett.
— Hogy volt képed ennyi pénzt elküldeni neki? — támadt rá azonnal. — És velünk mi lesz? A mi családunk nem számít?
— Renáta, anyának kerek évfordulója van — magyarázta Domonkos türelmesen. — Nem tudok odautazni, így ez volt a legkevesebb. Tudod, milyen körülmények között élnek apával. Nincs ebben semmi rendkívüli, megkeresem újra. Egyébként is, egyelőre nincs gyerekünk… Mikor gondolkodsz el végre ezen komolyan?
— Ne tereld el a témát! — üvöltötte Renáta. — Ha minden pénzedet annak a famíliának adod, akkor milyen gyerekvállalásról beszélsz? Nem őket fogod eltartani, hanem a vidéki rokonaidat!
— Ez már sok — mondta Domonkos, miközben egyre világosabban látta a helyzetet. — Tudnod kell, hogy a viselkedéseddel a húgom felvételijét is tönkretetted. Nem akart még egyszer idejönni, mert azt hitte, itt mindenki ilyen, mint te.
— És igaza volt! — csattant fel Renáta. — Nem kell itt tárt karokkal fogadni minden falusit! Nézz magadra: majdnem egy nagy cég vezetője vagy, mégis olyan emberekkel törődsz, akik csak lehúznak!
— Renáta — Domonkos hangja megfeszült —, neked komoly problémád van ezzel a „vidékiséggel”. Talán nem tudod elengedni, hogy te is egy kis településről jöttél? Neked sikerült előrébb jutnod, részben miattam. Akkor a húgomnak miért ne lenne joga tanulni, dolgozni, családot alapítani? Miben kevesebb nálad?
Renáta ekkor már érezte, hogy túllőtt a célon. Közelebb lépett volna, hogy átölelje, de Domonkos elhúzódott.
— Állandóan áthágod a határokat. Gondolkodj el azon, hogyan viselkedsz. Kezdem azt hinni, hogy nem szerelemből mentél hozzám feleségül — mondta, majd becsapta maga mögött az ajtót és elment dolgozni.
Renátát elöntötte a méreg. Meg volt győződve róla, hogy Ildikó Orosz uszította a fia ellen, és nem akarta hagyni, hogy az anyós tönkretegye az életét. Először bevetett néhány csepp nyugtatót, de a feszültség nem csillapodott. A harag belülről mardosta.
Végül felkapta a telefont, és tárcsázta az anyósa számát. Ildikó Orosz abban a hitben vette fel, hogy a menye talán köszönteni akarja, esetleg békülni próbál, ám hamar kiderült, hogy nagyot tévedett.
— Hallgasson ide… — szólalt meg Renáta, hangjában jeges elszántsággal, és ezzel megnyílt az út a következő, elkerülhetetlen összecsapás előtt.