Domonkos Budai akkor érkezett haza, amikor a szülei már a lakás ajtajában álltak, kisebb utazótáskákkal a kezükben.
— Gyertek csak beljebb, anyu, apu, érezzétek magatokat otthon — mondta élénken, miközben félreállt előlük. — Üdvözlöm a jövőbeli egyetemistákat!
A következő pillanatban egy vékony, kamaszos alkatú lány ugrott a nyakába, és nevetve szorította magához a bátyját.
— Domi, végre! — csipkelődött Petra Erdélyi. — Teljesen elfelejtettél minket. Nem jössz haza, alig hívsz, igazi nagyvárosi ember lett belőled!
— Ugyan már, Petrám, dehogy felejtettelek el — mosolygott Domonkos, miközben kibontakozott az ölelésből. — Csak rengeteget dolgozom. Este jövök, addig puszilok mindenkit.
Ezzel sietve elindult, a lakás pedig Renáta Fodor kizárólagos terepévé vált, aki szemmel láthatóan nem készült meghitt családi fogadtatásra.
— Le lehet ülni ebédelni — közölte hűvösen. — De előre szólok, nehogy bárki megsértődjön. Ritkán főzök, és a közeljövőben sem tervezek változtatni ezen. Nincs se zsíros sült krumpli, se nehéz ételek, minden diétás.
Egy pillanatra sem állt meg, szinte hadarta tovább:
— Domonkos az utolsó percben szólt, hogy vendégek jönnek. Innentől kezdve étteremben fognak enni. Két szabad szoba van, válasszanak, és legyenek szívesek azonnal bevinni oda a csomagjaikat. Ez egy igényes lakás, a táskáik pedig ki tudja, hol jártak, koszosak. És te, Petra — tette hozzá élesen —, ne nyúlj a sminkcuccaimhoz.
Domonkos édesanyja, Ildikó Orosz, csak akkor szólalt meg, amikor már kettesben maradt a férjével.
— Hát ez aztán a vendéglátás — jegyezte meg keserűen. — Kezd elmenni a kedvem attól is, hogy egyáltalán itt vagyunk.
A következő napokban, amíg Domonkos reggeltől estig dolgozott, Renáta szinte módszeresen megkeserítette a családja életét. A szülők igyekeztek minél kevesebbet tartózkodni a lakásban: egész nap a várost járták, nevezetességeket néztek, csak hogy elkerüljék a mennyük kiszámíthatatlan hangulatingadozásait. A tizenhét éves Petra közben az egyetemre készült, vizsgákra járt, de amikor csak összefutottak Renátával, azonnal támadás érte.
Renátát bosszantotta, hogy a „vidéki rongyok” a közös előtérben lógnak, hogy a fürdőszobában vízcseppek maradnak a mosdón egy kézmosás után. De minden élét Petra kapta.
Ő maga sem tudta pontosan, miért vált ki belőle ekkora ellenszenvet a szögletes mozgású, frissen érettségizett lány. Talán azért, mert hat évvel korábban ő is pontosan ilyen volt, amikor Mezőkövesdről felkerült a fővárosba felvételizni. Akkor még kollégiumban lakott, szinte pénz nélkül. Aztán megismerte Domonkost, aki ígéretes fiatalemberként fejezte be az egyetemet, és a házasság gyökeresen megváltoztatta Renáta életét. Most már fontos asszonynak tartotta magát, és elviselhetetlen volt számára, ha a múltjára emlékeztették.
Egy reggel, amikor Petra indulni készült az egyetemre, Renátának feltűnt egy ismerős illat.
— Gyere ide azonnal! — kiáltott rá. — Megmondtam, hogy ne használd a kozmetikumaimat! Belespricceltél a parfümömbe?
— Dehogyis, Renáta — lepődött meg Petra. — Eszembe sem jutott ilyesmi.
— Ne nézz hülyének! — kiabálta Renáta magából kikelve. — Érzem a saját illatomat rajtad. Elvetted és magadra fújtad!
— Nyugodj meg, kérlek — próbálta csillapítani Petra. — Ez az én parfümöm, otthonról hoztam.
— Ugyan már! — csattant fel Renáta. — A te faludban honnan lenne ilyen drága illat? Ti csak olcsó, gagyi dolgokat használtok, mert magatok is olyanok vagytok!
Ez a téma különösen érzékeny pont volt számára, és nem lehetett leállítani. Petra azonban nem hátrált meg. Odalépett hozzá, a szemébe nézett, és kemény hangon válaszolt:
— Hagyd abba a sértegetést. Ne felejtsd el, te is Mezőkövesdről jöttél. Én soha nem veszek el mástól semmit, mert engem nem úgy neveltek. Hogy téged ki tanított meg ilyen gorombának, azt nem tudom.
— Te kis… — Renáta már lendült volna, hogy a hajába kapjon, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Domonkos lépett be.
Azonnal közéjük állt, és értetlenül kérdezte, mi folyik itt.
— A húgod ellopta a parfümömet — jelentette ki Renáta vádlón.
— Azt sem tudom, hogy néz ki, vagy hol tartod — védekezett Petra. — A feleséged pedig teljesen kifordult magából, majdnem megütött, mert valamit beképzelt.
— Elég legyen — sóhajtott fel Domonkos fáradtan. — Nem akarok többé részt venni ezekben a női civódásokban. Renáta, nyugodj meg. Egész nap dolgoztam, kimerültem. Mikor lesz már ennek vége?
Valóban a tűrőképessége határára ért.
— Akkor, amikor a családod végre elmegy innen — vágta oda Renáta hidegen, és a levegőben ott maradt a kimondatlan feszültség, amely előrevetítette a következő napok elkerülhetetlen összecsapásait.