– Elég volt, teljesen kimerültem – szólaltam meg végül. – Belefáradtam a családodba, az állandó „aggódásukba”, abba, hogy mindent ellenőrizni akarnak. Így nem tudok tovább élni.
Gábor Szilágyi összeráncolta a homlokát.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Arra, hogy vagy végre határokat húzol, vagy én elmegyek.
A férjem elsápadt, mintha arcul csapták volna.
– Te ezt komolyan mondod?
– Teljesen. Nem akarok olyan házban lakni, ahol megmondják, mit ehetek, mit vegyek fel, hogyan nézzek ki. Ez az én születésnapom volt, az én tortám, és senkinek nincs joga elvenni tőlem.
Gábor egy ideig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Rendben, beszélek anyámmal és Mónika Lukáccsal. Elmagyarázom nekik, hogy ez elfogadhatatlan.
Keserűen felnevettem.
– Hányszor ígérted ezt? Ezerszer? És mi változott? Semmi.
– Akkor mit vársz tőlem? – kérdezte tanácstalanul.
– Döntést. Vagy én, vagy ők.
Ott állt némán, elveszetten. Én becsuktam az ajtót, lefeküdtem az ágyra, és hagytam, hogy rám nehezedjen az évek óta tartó küzdelem fáradtsága.
Eszembe jutott a házasságunk első éve. Mónika már akkor megjelent, és kioktatott, hogyan kell „helyesen” kivasalni Gábor ingeit. Tizenöt éves korom óta segítettem otthon, mindent tudtam, mégis kivette a kezemből a vasalót, és bemutatta az ő módszerét. Később a főzésbe szólt bele, a terítésbe, a függönyök kiválasztásába. Én pedig hallgattam, mert Gábor békét kért, Margit Balázs pedig megsértődött volna.
De a torta volt az utolsó csepp. Egész éjjel sütöttem, szeretetet tettem bele, magamat akartam megörvendeztetni. Mónika mégis elvitte, mintha joga lenne más élete fölött rendelkezni.
Felkeltem, kimentem a konyhába. Gábor az asztalnál ült, mellette Erika Fülöp, az édesanyám.
– Kislányom – ölelt meg –, ne haragudj rájuk, nem rosszból tették.
– Anya, tönkretették az ünnepem.
– Tudom. De Gábor jó ember, szeret téged. Érte próbálj még türelmes lenni.
– Öt éve tűrök. Elég volt.
Kinyitottam a hűtőt. A torta ott állt érintetlenül. Mónika elrakta, de nem dobta ki – nyilván haza akarta vinni.
– Anya, gyere velem – mondtam, miközben kivettem a dobozt.
– Hová?
– Hozzád. Megegyük ketten.
– Zója Bencze, de a férjed…
– Maradjon. Legalább lesz ideje gondolkodni.
Erika Fülöp egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.
– Rendben, menjünk.
Összecsomagoltunk, felöltöztünk, és kiléptünk a lakásból. Gábor utánunk nézett, de nem állított meg. Nem fordultam vissza.
Anyánál a konyhában ültünk le, felszeltük a tortát, teát főztünk.
– Nagyon finom – mosolygott. – Igazán finom.
– Köszönöm.
– Komolyan fontolgatod, hogy elmész?
– Nem tudom, anya. Csak belefáradtam a harcba.
– Értem. Gábor rendes ember, de a családja… különleges.
– Pont ez az. És ő nem akar változtatni.
– Akkor neked kell. Vagy menni.
Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van.
Késő este mentem haza. Gábor a kanapén ült, az ablakon bámult kifelé.
– Zója, sajnálom – mondta, amikor beléptem. – Tévedtem. Nem lett volna szabad Mónikával rólad beszélnem. És meg kellett volna állítanom.
– Igen.
– Beszéltem vele és anyámmal is. Megmondtam, hogy ennek vége. Te vagy a feleségem, és tisztelniük kell.
Ránéztem, és először éreztem azt, hogy talán valóban elindultunk egy úton. Azon, amely végre a sajátom volt.