A mondata befejezetlenül lógott a levegőben, de az üzenet világos volt: szerinte nem az számít, mi kerül az asztalra vagy a szekrénybe, hanem hogy a ház asszonya „megfelelő” legyen. Ettől a pillanattól kezdve Mónika Lukács szinte sportot űzött abból, hogy ellenőrizzen. Bejelentés nélkül nyitogatta a szekrényeimet, végighúzta az ujját a polcokon, főzés közben okosabbnál okosabb tanácsokat osztogatott, kritizálta a takarítást, a ruháimat, még azt is, hogyan hajtogatom a törölközőket. Eleinte lenyeltem mindent, később megpróbáltam visszaszólni, de ezzel csak rontottam a helyzeten. Mónika megsértődött, panaszkodott Margit Balázsnak, ő pedig felhívta Gábor Szilágyit, aki végül engem kért, hogy legyek türelmesebb.
– Ő idősebb, tapasztaltabb, segíteni akar – magyarázta Gábor békítő hangon.
– Nem segíteni akar, hanem irányítani – vágtam vissza ingerülten.
– Ne csinálj ebből drámát, Mónika csak túl aktív.
Aktív. Én ennél jóval erősebb szót is tudtam volna rá, de inkább hallgattam.
A születésnapomra készített torta végül háromemeletes lett, friss eperrel, könnyű tejszínhabbal, a tetején apró bogyós gyümölcsökkel díszítve. Amikor elkészült, betettem a hűtőbe, és azzal az elégedett érzéssel feküdtem le, hogy mindent időben megoldottam.
A reggelt Margit Balázs telefonhívása indította.
– Drágám, boldog születésnapot! Legyen sok örömöd és jó egészséged!
– Köszönöm, Margit Balázs – válaszoltam udvariasan.
– Gáborral azon gondolkodtunk… biztos jó ötlet volt tortát sütni? Tudod, mostanában… hát érted, nem hiányzik neked a fölösleges.
Összeszorult a kezem a telefon körül.
– Már megsütöttem – mondtam halkan.
– Jaj, kár volt. Na mindegy, akkor inkább nem esszük meg. Mónika hoz majd gyümölcsöt, az egészségesebb.
– Margit Balázs, ez az én születésnapom. Én tortát szeretnék.
– Ha akarod, edd csak. Mi csak aggódunk érted – zárta le a beszélgetést, majd bontotta a vonalat.
Ott álltam a konyhában, és éreztem, ahogy belül forrni kezd bennem a düh. Gábor odalépett, átkarolta a vállamat.
– Ne foglalkozz vele, kicsim. Anyu csak fél, mostanában felszedtél pár kilót.
Kirántottam magam az öleléséből.
– Két kilót! Kettőt! És semmi közük hozzá!
– Ismered anyát, mindig ilyen. Ne veszekedjünk ma, kérlek.
Nem válaszoltam. Elegem volt abból, hogy gondoskodásnak álcázva megmondják, hogyan nézzek ki.
Az ünneplők öt óra körül kezdtek érkezni. Elsőként az én anyukám, Erika Fülöp jött meg: szegfűcsokorral és egy doboz bonbonnal.
– Kislányom, boldog születésnapot! – ölelt át szorosan. – Hogy vagy?
– Jól, anya – mondtam, és tényleg megkönnyebbülést éreztem.
– Olyan sápadt vagy. Nem betegszel?
– Nem, csak kifáradtam a készülődésben.
– Segítsek valamiben?
– Már minden kész, köszönöm.
Nem sokkal később megérkezett Margit Balázs is, majd Mónika Lukács Zoltán Simonnal. Az anyósom azonnal a konyhába vette az irányt, és vizslatni kezdte az ételeket.
– Zója Bencze, minek ennyi saláta? Ezt úgysem esszük meg mind!
– Anya, ne keress hibát – szólt közbe Gábor, miközben letette a kancsó kompótot. – Rengeteget dolgozott vele.
– Csak megállapítom: ez a saláta már kicsit kiszáradt, le kellett volna fóliázni.
Szó nélkül letakartam. Mónika közben kanalazott egyet a vinaigrette-ből.
– Túl sok benne az ecet.
– Mónika, hagyd már – kérte Zoltán Simon, a vállára téve a kezét. – Ünnepeljünk inkább.
– Én csak őszinte vagyok. Zója Bencze, ne vedd rossz néven, csak azt szeretném, hogy finom legyen minden.
Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. Tizennégy éves korom óta főzök, önállóan éltem, mindent magam csináltam. Most mégis Mónika akart kioktatni. Lassan leültünk az asztalhoz, és én próbáltam magamban tartani mindazt, ami már a torkomban feszült, miközben éreztem, hogy ez az este még messze nem tartogatja az utolsó próbatételt.