Az asztalnál sorra bontottuk ki az ajándékokat. Anyu egy puha, meleg sálat adott, az anyósom, Margit Balázs egy törölközőszettet, Mónika Lukács pedig Zoltán Simonnal együtt egy vaskos könyvet nyújtott át az „egészséges táplálkozásról”.
– Zója Bencze, olvasd majd el, rengeteg hasznos dolog van benne – mondta Mónika, miközben a kezembe nyomta. – Kalóriák, kerülendő ételek, ilyesmik.
– Köszönöm – feleltem röviden, aztán félretettem, mintha nem is lenne jelentősége.
Miután befejeztük a vacsorát, felálltam, hogy előhozzam a tortát. Kivettem a hűtőből, tálcára tettem. Magas volt, szépen díszítve, a gyertyákat Gábor Szilágyi már korábban beleszúrta.
– Hű, de gyönyörű! – lelkesedett anyu.
– Na, kívánj valamit! – mosolygott Gábor.
Már levegőt vettem, hogy elfújjam a gyertyákat, amikor Mónika hirtelen felállt, odalépett, és egyszerűen kivette a kezemből a tálcát.
– Úgy döntöttünk, hogy neked nem tesz jót az édesség – mondta higgadt hangon, majd visszavitte a tortát a konyhába.
Ott álltam kinyújtott karokkal, ledermedve. A levegő megfagyott az asztal körül, senki sem szólt.
– Mónika, ezt mégis hogy képzeled?! – ugrott fel Gábor.
– Azt csinálom, amit kell – jött vissza üres kézzel. – Zója felszedett pár kilót, nem ehet cukrot. Anyával megbeszéltük, minden káros dolgot félreteszünk.
– De hát ez az ő születésnapja! Az ő tortája!
– Pont ezért. Szeretjük, vigyázunk az egészségére.
Végre megszólaltam.
– Azonnal hozzák vissza a tortát!
– Ne haragudj, Zója – szólt közbe Margit Balázs –, tényleg aggódunk érted. Látszik, hogy híztál, oda kell figyelni.
– Két kilóról beszélünk! – csattantam fel.
– Négy – javított ki Mónika. – Láttam legutóbb, majd szétrepedt rajtad a szoknya.
– Az a szoknya régi!
– A szoknyával nincs gond, veled igen. Zója Bencze, ne vedd sértésnek, de kimondjuk, amit látunk. Meghíztál, és Gábornak nem ilyen feleségre van szüksége.
– Mónika! – Gábor ököllel csapott az asztalra. – Elég legyen!
– Mit hagyjak abba? Az igazat mondom! Tegnap te magad panaszkodtál, hogy Zója már nem néz ki úgy, mint régen!
– Nem ezt mondtam!
– Akkor mit?
Gábor elhallgatott, az arca vörös lett. Ránéztem, és mintha kitépték volna a szívemet. Kibeszélt engem a húgával.
– Minden világos – mondtam halkan.
– Zója, ne csinálj drámát – próbált nyugtatni Margit Balázs. – Csak jót akarunk.
– A „jótokkal” tönkretettétek a születésnapomat – felálltam. – Egyétek meg a tortát, vagy dobjátok ki. Nekem mindegy.
Kimentem a szobából, a hálóba mentem, bezártam az ajtót, leültem az ágy szélére, és a fejemet a kezembe temettem. Nem sírtam. Nem jöttek könnyek, csak üresség maradt.
A túloldalon hangfoszlányok szűrődtek át. Gábor magyarázott, Mónika vitatkozott, Zoltán Simon csitította őket. Aztán csapódott a bejárati ajtó, és csend lett.
Kopogtak.
– Kicsim, nyisd ki – Gábor hangja volt.
– Menj el.
– Kérlek, beszéljünk.
– Nincs miről.
– Nem akartalak megbántani, tényleg nem gondoltam, hogy a nővérem idáig elmegy.
– De beszéltél rólam neki. Azt mondtad, rosszul nézek ki.
– Nem ezt mondtam! Csak annyit, hogy fáradt vagy, szomorúbb lettél. Ennyi.
– Mónika ebből azt szűrte le, hogy meghíztam.
– Ő mindig mindent kiforgat!
Kinyitottam az ajtót, és ránéztem a férjemre. Gábor arca feszültségtől merev volt, én pedig éreztem, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.