„Úgy döntöttünk, hogy az édesség nem tesz jót neked” – jelentette ki szárazon Mónika Lukács, majd minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül leemelte az asztalról a tortát, amelyet a saját születésnapomra sütöttem.
– Zója Bencze, már megint az én lábasomat használod? – rontott be a konyhába kopogás nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Megkértelek, hogy ne nyúlj a holmijaimhoz!
– Mónika, ez nem a tiéd – válaszoltam nyugodtnak szánt hangon, miközben tovább kavartam a krémet. – Ezt az edényt Margit Balázs adta nekem a lakásavatón.
– Ugyan már! Pont ilyenem van, azonnal felismerem! Az anyukám is ilyet vett nekem!
– Akkor egyszerűen egyformák – feleltem. – A tiéd otthon van.
Mónika közelebb lépett, megragadta a lábas fülét.
– Add ide rögtön!
– Ne nyúlj hozzá! Ha abbahagyom, kicsapódik a krém!
– Nem érdekel! Mindig más dolgait használod, aztán úgy csinálsz, mintha a tieid lennének!
Vettem egy mély levegőt, lekapcsoltam a tűzhelyet, és félreálltam.
– Vidd. De a krém így már tönkrement.
Diadalmasan elvette, belenézett, majd összevonta a szemöldökét.
– Hm… a karc nem ott van, mint az enyémen. Jó, lehet, hogy mégis a tiéd. De legközelebb kérdezz, mielőtt az én dolgaimhoz nyúlsz!
Az ajtót bevágva távozott. Ott maradtam a konyha közepén, bámultam az elrontott krémet, és éreztem, ahogy a sírás fojtogat. Másnap töltöm a harmincötöt. Egy egyszerű, családi ünneplést szerettem volna, házi tortával. Most viszont a desszert is oda, a kedvem is.
Este Gábor Szilágyi ért haza, és az új adag krém fölött talált rám.
– Drágám, még mindig főzöl? – puszit nyomott a fejem tetejére. – Már késő van.
– Mónika tönkretette az előzőt, elölről kellett kezdenem.
– Már megint itt járt? – ráncolta a homlokát. – Szólj neki, hogy telefonáljon, mielőtt beállít!
– Próbáltam, de nem hallgat rám.
– Akkor majd én.
– Ne – ráztam meg a fejem. – Csak rosszabb lesz. Megsértődik, és azt hiszi, ellened hangollak.
Gábor leült, nagyot sóhajtott.
– Biztos, hogy holnap mindenki jön? Ünnepelhetnénk kettesben is.
– Már mindenkinek szóltam. Jön anyu, a te anyukád, Mónika és Zoltán Simon is.
– Pont ez az. Mónika biztos kitalál valamit.
– Nem fog. Ez az én napom.
Nem válaszolt, de láttam rajta a kételyt, és tudtam, igaza van: Mónika mindig képes meglepetést okozni.
A munkahelyen ismerkedtünk meg Gáborral. A könyvelésre vittem iratokat, ő megszólított, moziba hívott, fél év múlva már házasok voltunk. Boldog voltam: figyelmes, dolgos, jó ember. Margit Balázs mosolyogva fogadott, és egy porcelánkészlettel lepett meg.
A húga, Mónika Lukács egészen más volt. Három évvel idősebb Gábornál, Zoltán Simon a férje, gyerekük nincs, iskolaigazgató-helyettesként dolgozik. Az első találkozásunkkor végigmért, majd jelentőségteljesen megszólalt, mintha már akkor eldöntött volna mindent, ami ezután következik.