…„és akkor megkérdezte: miért nincs nálunk soha pénz? Mit mondhattam volna neki? Azt, hogy apa minden forintot Alexandrára költ?”
A vonal túlsó végén súlyos csend telepedett ránk. Hosszú másodpercek teltek el, mire Domonkos Dunai alig hallhatóan megszólalt.
— Én… én erről nem tudtam…
— Persze hogy nem tudtál — csattantam fel. — Semmiről sem volt fogalmad. Arról sem, hogyan gürcöltem két munkahelyen, és arról sem, hogy anya vigyázott Nórára, amíg én próbáltam eltartani a családot. De most már legalább azt tudod, hol kell a „félretett pénzt” keresni!
— Júlia… — kezdte volna, de nem hagytam.
— Ennyi volt, Domonkos. Eleget beszéltünk. Holnap reggel kilenckor találkozunk a járásbíróságon. Ha nem jelensz meg, nélküled is beadom a papírokat.
Aznap este, miután lefektettem Nórát, anyával ketten maradtunk a konyhában. Elővette a jól ismert gyógynövényes teáját, amit mindig akkor főzött, amikor idegileg kimerültem.
— Idd meg, kislányom — tolta elém a bögrét. — Jót tesz az idegeknek.
— Milyen idegek, anya? — a csésze melegével melengettem az ujjaimat. — Furcsa, de megkönnyebbültem. Mintha egy hatalmas teher esett volna le rólam. Csak a düh maradt.
— Rá haragszol?
— Magamra. Amiért nem akartam észrevenni a nyilvánvalót. Amiért mindent elhittem neki: az „üzleti utakat”, a „szerződéseket”… Nevetséges. Még büszke is voltam rá, hogy milyen szépen halad a karrierje.
Anya szó nélkül töltött még egy kis teát.
— Tudod, mi bánt a legjobban? — szólalt meg végül. — Nem az, hogy félrelépett. A férfiak sajnos gyakran ilyenek. Hanem hogy nem a lányához jött vissza, nem békülni akart… hanem pénzt keresni. Mint valami utolsó…
— Anya! — mosolyodtam el akaratlanul. — Finomabban.
— Ugyan már — legyintett. — Az igazat mondom. Teljesen elvesztette a szégyenérzetét. És az anyja is… mindig csak fedezi a fiát.
— Hagyd — intettem le. — Csak Nórát ne próbálja ellenem fordítani.
— Nem meri megtenni — koppant a csésze az asztalon. — Meg se próbálja.
Ebben a pillanatban koppanás hallatszott a gyerekszobából.
Rohantunk. Nóra a földön ült, körülötte szétszórva a játékai.
— Mi történt, kincsem?
— Kidobálom apa ajándékait — morogta, és dühösen a dobozba hajított egy plüssmackót. — Nem kellenek!
Leguggoltam mellé.
— Drágám, ne csináld ezt… ezek a te játékaid.
— Nem akarom! — zokogta el magát. — Azt ígérte, elvisz a tengerhez. Azt mondta, meglepetés lesz… Hazudott! Mindig hazudott!
Magamhoz szorítottam, éreztem, ahogy a vékony vállai remegnek.
— Csitt, kicsim. Mi magunk is elmegyünk majd a tengerhez, meglátod. Dolgozunk, összegyűjtjük a pénzt, és elutazunk.
— Tényleg? — nézett rám könnyes szemmel.
— Tényleg — bólintott a nagymamája. — Most már senki sem veszi el a pénzünket, igaz?
Nóra felszippantotta az orrát.
— A mackót azért megtarthatom? Ő nem tehet semmiről…
— Persze hogy nem — megcsókoltam a feje búbját. — Most bújj ágyba. Holnap korán kell kelned az óvodához.
Ahogy betakartam, arra gondoltam, milyen jó, hogy mindez most derült ki. Amíg még kicsi. Amíg a fájdalmat el lehet csitítani egy új játékkal vagy egy tengerparti ígérettel. Mi lett volna, ha mindez csak évekkel később robban ki?