— A feleség tuti dugipénzt rejteget valahol, biztos vagyok benne. Szinte teljesen kifizette a lakást! Nekem meg állandóan azt hajtogatta, hogy üres a kassza…
A hálószoba ajtajában földbe gyökerezett a lábam. Domonkos Dunai mit sem sejtve, nyugodt alapossággal túrta fel a szekrényeimet, miközben a telefont a válla és a füle közé szorította.
— Ne pörögj már! Meglesz a pénz, és akkor elhúzunk oda, ahova csak akarod.
— Nem fogod megtalálni — szólaltam meg halkan.
Domonkos összerezzent, mintha forró vízzel öntötték volna le, és a telefon kicsúszott a kezéből.
Azt mondják, a baj sosem egyedül érkezik. Nálam is így volt: körülbelül egy éve kezdett minden darabokra hullani, mint egy rosszul összerakott kártyavár.
Először csak az tűnt fel, hogy a férjem egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén. Aztán jöttek a kiküldetések — eleinte rövidek, később hetekig tartók. Fél évvel ezelőtt pedig már egy másik városba költözött, állítólag „szerződés miatt”.
— Júlia Szilágyi, ez óriási lehetőség! — lelkendezett, miközben a ruháit gyömöszölte a bőröndbe. — Egy év, kemény meló, jó pénz, aztán végre normálisan élünk!
Csak elmosolyodtam, de nem őszintén. Addigra már motoszkált bennem a gyanú. Valami nem stimmelt. Talán női megérzés volt. Anyám is folyton figyelmeztetett:
— Kislányom, nekem ez az egész nem tetszik. Kerüli a tekintetet, mint egy lebukott macska. Ezek az állandó utak…
— Ugyan már, anya, túlreagálod — legyintettem, miközben belül szorított a mellkasom az aggodalomtól.
Nem sokkal később megjelentek az anyagi gondok is. Domonkos eleinte utalt valamennyit, később már csak jelképes összegeket. Aztán teljesen elmaradt minden.
Havonta egyszer hívott fel, akkor is inkább Nóra Fazekast, az ötéves kislányunkat kereste.
— Apa, mikor jössz haza? — kérlelte a telefonba.
— Hamarosan, hercegnőm, csak még el kell intéznem pár dolgot…
Ezek után Nóra mindig sírt, én pedig tehetetlenül álltam mellette, nem találva a megfelelő szavakat.
Szerencsére anyám közel lakott, a szomszéd házban. Gyakran magához vette az unokáját, főleg akkor, amikor pluszmunkát vállaltam. A főállásból származó fizetésem épphogy fedezte a lakáshitelt.
A volt anyósom, Erika Székely persze engem tett felelőssé mindenért.
— Te üldözted el a fiamat! — üvöltötte a telefonba. — Állandó elégedetlenkedés, semmi nem volt jó! Hát persze, hogy elmenekült!
— Erika, kérlek, hagyjuk ezt… — mondtam kimerülten.
— Mit hagyjunk?! Tönkretetted az életét, és most még hallgatni se akarsz?!
Az ilyen beszélgetések után legszívesebben üvöltöttem volna.
Mégis talpon maradtam. Nóráért. Két állásban dolgoztam, fillérre pontosan számoltam mindent. És végül eljött a pillanat: az utolsó részlet a jelzálogból. Megcsináltam. Egyedül.
Azon a reggelen szokatlanul korán ébredtem. Nóra még mélyen aludt, szorosan magához ölelve a kedvenc plüssnyusziját.
Csendben készülődtem, majd felhívtam anyát.
— Anya, ma el tudnád vinni a kicsit? Bankba kell mennem.
— Persze, drágám. Csak ne felejtsd el átnézni a szerződést, minden papírt ellenőrizz!
— Ugyan, anya, már legalább tízszer átolvastam mindent — nevettem. — Délben még beugrom a nyugdíjpénztárba az iratokért, aztán irány a bank.
A nap teljesen átlagosnak indult, semmi nem utalt rá, hogy pár órán belül újra fenekestül felfordul az életem.