— Ha még egyszer arra ébredek, hogy hajnalban az anyád ott ólálkodik a hálószobánkban, esküszöm, mindkettőtöket kipenderítelek innen! — fakadt ki Réka Budai, amikor végleg elszakadt nála a cérna.
Marcell Erdélyi alig pár perce lépte át a lakás küszöbét. Az éjszakai műszak után sajgott minden porcikája, a gyár zaja még mindig dobolt a fejében. Egyetlen vágya az volt, hogy csend vegye körül, ehelyett azonban egy feszültséggel teli jelenet közepébe csöppent, ami alapjaiban rengette meg az addigi nyugalmát.
Az egész történet nem most kezdődött. Margit Gál ismét elővette a pótkulcsot, és észrevétlenül bejutott a lakásba. Egy hónapon belül már a hatodik alkalommal. Réka arra riadt fel, hogy nincs egyedül. Amikor félálomban kinyitotta a szemét, az anyósa alakját látta meg az ágy mellett, amint lehajtott fejjel, szinte áhítattal figyeli alvó fiát.
— Ez teljesen őrült… — szökött ki Réka ajkán egy alig hallható mondat, miközben Margit Gál nesztelenül kiosont a szobából.
Reggel az anyós természetes hangon magyarázta a történteket: csak ellenőrizni akarta, hogy Marcell valóban pihen-e a nehéz munka után. Szerinte egy anya sosem kapcsol ki. Réka nem vitatkozott, de belül forrt benne a düh, amely most, Marcell hazaérkezésekor végre utat talált magának.
— Fel fogod egyáltalán, mit csinál az anyád? — járkált fel-alá a konyhában Réka, hadarva, gesztikulálva. — Úgy sétál be a hálószobánkba, mintha az a sajátja lenne! Nézi, ahogy alszol! Felnőtt nő vagyok, Marcell, mégis úgy érzem, mintha állandó felügyelet alatt állnék, mint egy gyerek!
Marcell fáradtan rogyott le egy székre. A kimerültség tompította az érzékeit, de a kiabálás így is áthatolt rajta.
— Réka, kérlek, próbálj meg halkabban beszélni — mondta kimerülten. — Anyu csak aggódik értem. Nincs benne rossz szándék.
Ez a mondat volt az, ami végleg eldöntötte a helyzetet. Réka megállt, és Marcell ekkor olyasmit látott a tekintetében, amit addig soha: nem puszta indulatot, hanem jeges elszántságot.
— Rossz szándék? Komolyan ezt mondod? — kérdezte lassan. — Margit Gál nyitott átjáróházzá tette az otthonunkat! Kulcsai vannak mindenhez, akkor jön, amikor akar, oda megy, ahová akar! És te mindezt mentegeted!
— Ez túlzás — próbált védekezni Marcell. — Egyedül van, fél, aggódik…
— Egyedül? — Réka felnevetett, de a hangjában semmi vidámság nem volt. — Ez nem magány, hanem kontroll. Az életünk fölött akar uralkodni. És ami a legrosszabb: hagyod neki.
Marcell szorongató nyomást érzett a mellkasában. Két tűz közé került: a felesége szemmel láthatóan szenvedett, miközben az anyja valóban csak rá számíthatott.
— Beszéljük meg nyugodtan — kezdte óvatosan. — Elmegyek hozzá, és elmondom neki…
— Elmondod? — Réka egy lépéssel közelebb lépett. — Már ezerszer „elmondtad”. Mi változott? Semmi. Sőt, most már nemcsak kulcszörgéssel jelzi, hogy itt van, hanem úgy mozog a lakásban, mint egy árnyék.
Réka az ablakhoz ment, és kinézett az udvarra. A padon, közvetlenül a lakásuk alatt, Margit Gál ült egy újsággal a kezében. Olvasni látszott, de időről időre felpillantott, és az ablakuk felé nézett.
— Nézd csak, Marcell — szólalt meg halkan. — Ott ül. Figyeli az ablakainkat. Mint egy őr. Vagy inkább… mint valaki, aki lesben áll.
Marcell odalépett mellé, és kinézett ő is. Valóban ott volt az anyja az udvaron. Korábban ebben semmi szokatlant nem látott volna, ám Réka szavai után a látvány egészen más értelmet nyert, és egy nyugtalanító gondolat motoszkált benne, miközben megszólalt:
— Hiszen csak üldögél… mi lehet ebben annyira különös?