Miután Nóra Fazekast beadtam az óvodába, beugrottam a munkahelyemre is. Jeleztem, hogy aznap korábban lépek le. A főnököm, aki pontosan tisztában volt a helyzetemmel, csak legyintett egyet.
— Menj csak, te megszállott — mosolygott. — Rászolgáltál.
Dél körül végre felszabadultam, és szinte rohantam a nyugdíjpénztár felé. Amikor a kezembe kaptam a várva várt kivonatot, úgy döntöttem, hazaugrom átöltözni, mielőtt a bankba mennék. Mégiscsak fontos nap volt, szerettem volna összeszedetten kinézni.
Ahogy beléptem a lépcsőházba, megcsapott egy ismerős illat. Domonkos Dunai kölnije. Megtorpantam.
„Biztos csak képzelődöm” — próbáltam nyugtatni magam, de a gyomrom görcsbe rándult. A kulcs alig akart engedelmeskedni, úgy remegett a kezem.
Odabent zene szólt. A hálószoba felől tompa beszéd hallatszott. Az ő hangja.
— Alexám, el sem hiszed! — nevetett. — A feleségem tuti dugdos valahol pénzt. Megtaláltam a csekkeket, szinte teljesen kifizette a lakást! És közben nekem hetek óta azt hajtogatja, hogy üres a kassza…
A háló ajtajában földbe gyökerezett a lábam. Domonkos teljes nyugalommal túrta át a szekrényeimet, a telefont a vállával szorítva.
— Ne hisztizz már! Előkerítem a lóvét, aztán megyünk, ahová csak akarod. A lakást megfelezzük, az én részemet eladom…
— Nem fogod — szólaltam meg halkan.
Úgy ugrott össze, mintha forró vízzel öntötték volna le, a telefon kicsúszott a kezéből.
— Júlia?! Te… mit keresel itthon?
— Inkább azt kérdezném, te — a félfának dőltem. — Úgy emlékszem, a „kiküldetésed” már egy hónapja véget ért volna.
— Én csak… hiányoztatok — erőltetett mosolyt. — A kislány is, te is…
— Inkább a titkos tartalékaim — feleltem, és felvettem a készüléket a padlóról. A kijelzőn ez állt: „Alexandra Molnár ♥”. — Meg ő is.
— Júlia, félreérted! — kapott volna utána. — Csak egy munkatárs…
— Tényleg? — megnyitottam az üzeneteket. — „Kiscicám, számolom a perceket, mikor leszünk végre együtt.” Megható. Mióta tart ez a „kollegiális” viszony?
Az arca elvörösödött.
— Te megfigyelsz engem?! Turálsz a telefonomat?!
— Nem kellett kutakodnom, mindent elmondtál magadtól. Egyébként felesleges keresgélned: itthon nincs pénz. Épp a bankba készülök befizetni az utolsó részletet.
— Az utolsót?! Akkor… a lakás a miénk?
— Az enyém — pontosítottam. — Neked ehhez már semmi közöd. Pakolj össze, és menj Alexandrához. Vagy az anyádhoz — ő mindig megvéd.
— Hogy micsoda?! — közelebb lépett. — Ez az én lakásom! Jogom van…
— A felére — egyenesedtem ki. — Miután rendezed az adósságaidat, és visszafizeted az elmúlt fél év befizetéseinek a felét. Utána beszélhetünk bármiről.
— Te… te… — fuldoklott a dühtől.
— Mit én? — elővettem a telefonom. — Próbáld csak meg. Egy feljelentés nekem most kifejezetten jól jönne. Ha viszont szépen elmész, elválunk balhé nélkül.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, és már tudtam, hogy anya érkezett meg.