Kornél Jakab már a lakásban rohangált, miközben magára rángatta az „ünnepi” melegítőnadrágját. A telefon még a kezében volt, az arca kipirult az izgalomtól.
— Anya! Anya! Megtört! — ordította Margit Mészáros felé. — Beadta a derekát! Lakást vett nekünk! Mondtam én! Én vagyok a férfi! Én megtörtem őt!
Margit Mészáros az ajtó mögött állt, és az utóbbi percekben egy szót sem mulasztott el a beszélgetésből. Most kivirult az arca, mint egy sikeres premier után.
— Veled megyek — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. — Látni akarom, hogyan hajolt meg az a… parfümös nőszemély! Meg akarom nézni, milyen lakást mert venni!
Másfél órával később már a helyszínen álltak. A „Fényes Jövő utca 1.” egy huszonöt emeletes, szürke betontömbnek bizonyult, közvetlenül egy hatalmas építési gödör szélén. A szél metszően fújt, a levegőben friss beton és reménytelenség keveredett.
— Ez… nem stimmel — morogta Kornél, miközben újra és újra ellenőrizte a címet.
— Talán valami luxuslakópark… csak még nincs kész? — vetette fel bizonytalanul Margit, szorosabbra húzva kopott színházi stóláját.
A tizenharmadik emeleten találták meg az ajtót. Vékony, olcsó lap volt, műbőrrel bevonva. Zárva sem volt.
Kornél benyomta.
Beléptek. Ha ezt egyáltalán szobának lehetett nevezni. Tizennyolc négyzetméter csupasz beton, a falból kilógó vezetékekkel. A sarokban, ahol majd egyszer fürdőszoba lehetett volna, egy magányos, olcsó vécécsésze fehérlett. Középen egy összecsukható ágy állt, rajta gyerek takaró autós mintával, mellette egy műanyag kisszék. A széken egy palack a legolcsóbb pezsgőből és két műanyag pohár.
A ferde falon egyetlen A4-es lap lógott. Kézzel írva ennyi állt rajta: „Boldog beköltözést!”
— Ez… mi ez? — Kornél hitetlenkedve nézett körbe. — Ez egy kamra? Lilla! Hol vagy? Mi ez az egész?!
Ekkor kinyílt mögöttük az ajtó. Lilla Mezei lépett be. Elegáns kabátot viselt, körülötte drága virágok és siker illata lengte be a teret. A kezében iratokkal teli mappa volt.
— Meglepetés — mosolygott.
— Mi ez az egész?! — sikította Margit Mészáros.
— Ez, Margit — felelte Lilla nyugodtan — egy lakás. Garzon.
— Kinek?! A cselédségnek?! — Kornélban ekkor kezdett végleg összeomlani a diadal képe.
— Neked, Kornél — Lilla letette a mappát az ágyra. — A tiéd.
Kornél felkapta a papírokat. Adásvételi szerződés. Vevő: Lilla Mezei. A következő lap: ajándékozási szerződés. Tulajdonos: Kornél Jakab.
— Hogy… az enyém? És… a miénk?
— „Mi” nincs többé — mondta Lilla higgadtan. — Van az enyém. És van a tiéd. A panellakásból megkaptad a részedet, másfél millió forintot. Azt… befektetted. Ahogy sejtem.
— Befektettem! — üvöltötte. — De te azt mondtad…
— Én pedig úgy döntöttem — folytatta Lilla —, hogy egy családfő nem élhet az anyjával. Nem méltó. Ezért az örökségemből, amire annyira fájt a fogad, vettem neked egy külön lakást. Sajátot. Ahogy akartad. Te vagy a tulajdonos. Te vagy az „álomvőlegény”. Ide hozhatod a csomagolóidat is.
Kornél elvesztette a fejét.
— Mit műveltél?! — vörös arccal rontott felé. — Egy lyukba száműztél, magadnak meg palotát tartottál meg! Csaló vagy!
— Vigyázz a szavaiddal — felelte Lilla mozdulatlanul. A tekintete pajzsként védte. — Ezt a lakást ajándékba kaptad. Jogilag nem tartoztam neked semmivel azon az összegen kívül. De nagyvonalú voltam. Tudom, mennyire szereted a nagy gesztusokat.
— Perelni fogunk! — kapkodta a levegőt Margit. — Kirabolt, fiam! Ő…
— Tessék csak — vágott közbe Lilla. — Milyen jogcímen? „Kötelezzék az exmenyemet, hogy ne garzont, hanem penthouse-t ajándékozzon a fiamnak”? Nem hinném, hogy ezt komolyan vennék. Maga színházban dolgozott, ugye? Képzelje el a zárójelenetet. Önök — saját lakásban. Függöny.
Kornél hol a csupasz falakat bámulta, hol Lillát. Megértette: nemcsak veszített, hanem porig alázták. Finoman, drágán, francia parfüm illatával.
— Én… én… — hebegte, majd felkapta a pezsgőt. A dugó nem engedett. Dühében a falhoz vágta az üveget. Szilánkok és ragacsos hab borította be.
— Tessék — mondta Lilla. — Ez a beköltözési ünnepséged. Gazdálkodj vele. Uralkodj. Ezt akartad, nem?
Margit felé fordult.
— És magának, „rendező asszony”, külön köszönet. Annyira szerette volna, hogy Kornél gazdag és független legyen. Nos, az lett. Tőlem. Teljesen.
Lilla kilépett, és kívülről zárta az ajtót. A kulcsot a zárban hagyta.
A liftben lefelé menet először nevetett hosszú évek óta. Nem keserűen, hanem felszabadultan.
Kornél és Margit a betonkalitkában maradtak.
— Ostoba! — zokogta Margit, lehuppanva az ágyra, ami azonnal összecsuklott alatta. — Mindent elrontottál! Mondtam, hogy rám kellett volna íratni!
— Anya… hagyd… — nyögte Kornél, miközben letörölte magáról az édes, ragadós pezsgőt. A fal mellett guggolt. Szaga volt a gyárnak, a cementnek és a totális vereségnek.
…Eltelt egy év. Lilla „Intonáció” nevű butikja virágzott. A gyerekek boldogan éltek a saját lakásaikban, hétvégén mégis mindig az anyjuknál gyűltek össze. Orsolya Lukács férjhez ment egy tisztességes özvegyhez, és egy kormányablakban dolgozott — csak örömből.
Kornél maradt a garzonban. A lakást maradék építőanyagokból „felújította”, amit a kukák mellől szedett össze. Egy csomagoló nő költözött hozzá. Állandóan veszekedtek, az egész emelet hallotta. Margit nem járt hozzá. A szomszédoknak azt mesélte, hogy a fia Amerikában él, nagy üzletemberként. De ők minden reggel látták Kornélt a buszmegállóban, a baromfifeldolgozó felé.
Lilla néha elhaladt Kukuево-Новое szürke háza mellett. Ránézett a komor épületre, és elgondolkodott.
Milyen különös az élet. Elég volt egyszer nem „illendően”, hanem helyesen cselekedni, és az igazság pontosan célba ért. Akkor is, ha az a cím a Fényes Jövő utcáján volt, a tizenharmadik emeleten.