Júlia Dunai a papírok között bukkant rá a születési anyakönyvi kivonat másolatára. Nem véletlen mondják, hogy a legbiztosabb rejtekhely az, ami szem előtt van: útlevél, nyugdíjas igazolvány, pár hitelszerződés, a ház iratai… és közéjük csúsztatva egy vékonyka lap, amely fekete-fehéren bizonyította, hogy a férjének van még egy gyereke. Júlia automatikusan kivonta a születési dátumot az aktuális évből, ajkai hangtalanul formálták a számokat – a fejben számolás sosem volt az erőssége. A végeredmény úgy égett bele, mint egy rovátka az ajtófélfába: tizenkettő.
A régi gyerekszoba ajtókeretén valóban sorakoztak a bevágások, mellettük ceruzával odafirkált, már megkopott számok. Júlia könnyedén megtalálta a tizenkettőt, majdnem szemmagasságban – a fia gyorsan nőtt, szakasztott az apja. Vajon ez a másik is ilyen lesz?
Hunor Papp emléke megint végigkarcolta a lelkét, Júlia arca megfeszült. A legutolsó jel a félfán a tizenhat volt; azután Hunor közölte, hogy nem hajlandó részt venni „ebben az őskori, nevetséges szertartásban”. Hónapokig ment a harc, teljesen hiába – amióta betöltötte a tizenhatot, mintha örök lázadásban élne. Eleinte a körzeti megbízott még telefonálgatott Júliának (tizedikben jártak, amikor két hónapig együtt voltak, és azóta Attila Bíró afféle kötelességének érezte, hogy „szemmel tartsa”), de mára abbahagyta: Hunor nagykorú, oldja meg, amit kell. A fiú ritkán járt haza, nem beszélt senkivel, csak kifosztotta a hűtőt és bedőlt aludni.
A csíkos Maruszja dörgölőzve a lábához simult, követelőzően dorombolt. Júlia megrázta a fejét, hogy elűzze a sűrű, kavargó gondolatokat, majd tejet töltött a macskának. Ezután elővette a telefonját, és tárcsázta Attila számát.
— Attila, szia. Kéne egy szívesség… Meg tudnál nézni egy címet név alapján? A születési dátum is megvan. Igen, fontos nekem.
Attila sosem firtatta a részleteket. Jó ember volt, még ha nőcsábász is – épp ezért nem hozzá ment férjhez. Kálmán Balázs mindig komoly, megbízható benyomást keltett, soha nem keveredett kétes ügyekbe. Legalábbis a mai napig Júlia ezt hitte.
— Rendben, kicsi, meglesz. Ne idegeskedj. És nálatok minden oké?
— Megvagyunk.
— Kár, hogy annak idején nem vettelek el!
Két nappal később Júlia kezében volt a cím. A férjének egy szót sem szólt: ugyanazzal a mosollyal fogadta esténként, ugyanúgy mert neki borscsot, csak előtte odaköpött bele. Gyereket összehozni valaki mással nem egyenlő azzal, hogy tíz percre bezárkózik az ember egy fagylaltos pult mögötti raktárba – Attiláról épp ez volt az egyik frissebb pletyka, amit a felesége mesélt el, elfolyt sminkkel, kipirult arccal.
Júlia elhatározta, hogy előbb a nővel beszél, hogy Kálmánnak esélye se legyen kibújni a felelősség alól. Egyedül indult el, titokban.
A ház ferdén állt, szürke volt, az ablakkeretekről hámlott a festék. Pedig Kálmán ügyes kezű ember – tényleg nem futotta arra, hogy rendbe tegye a szeretője otthonát?
— Van itt valaki? — kiáltotta Júlia, miközben ököllel verte a rozoga fakaput.
Olyan volt az egész, mintha lakatlan lenne: tompa, élettelen szürkeség mindenütt. Aztán megnyikordult az ajtó, és egy fiú szaladt ki a tornácra. Sovány volt, világos haja túlnőtt rajta, de a nagy, szelíd, őzszemek azonnal elárulták Kálmán Balázs vérét.
— Jó napot — morogta. — A nagymamát keresi? Nincs itthon, kórházban van.
A fiú hatalmas, rá nem illő nadrágot és egy Mickey egérrel díszített pólót viselt.
— És az anyád? — kérdezte Júlia.
Már messziről látta, ahogy a gyerek elsápad.
— Nincs anyám — vágta rá durván. — Maga a gyámügytől van? A nagymamát hamarosan kiengedik, ne aggódjon, boldogulok. Van tésztám, teám is…
Ideges lett, Júlia mellkasában pedig fájdalmas szorítás jelent meg.
— Akkor egyedül élsz itt? — kérdezte szigorúan.
— Nem… én… — hebegte a fiú, de nem jutott eszébe semmi. Hunor már rég kitalált volna egy teljes történetet.
— És az apád? — faggatta tovább Júlia.
Arra számított, hogy megint azt mondja, nincs apja, ehelyett azonban halkan megszólalt:
— Ritkán tud jönni. Másik faluban lakik. Kérem, ne vigyen hozzá… ott nem tudnak rólam, szomorúak lennének.
Ekkor vallotta be magának Júlia, hogy az utolsó pillanatig abban reménykedett: tévedés az egész. Hogy csak névazonosság, vagy valami távoli rokonság. Talán rosszindulatú tréfa, esetleg Hunor eszelte ki. De ahogy a fiúra nézett, felismerte azt a vonást, azt a jellegzetes tekintetet, amelyet soha, semmivel nem lehetett összetéveszteni, és ekkor már tudta, hogy innen nincs visszaút, csak előre vezet az út, egy még fájdalmasabb igazság felé.