— Lillácska, mondd csak, elintézted már azt az ajándékozási papírt Kornélkának? Az örökségről beszélek.
Lilla Mezei éppen a szobanövényeket locsolta, amikor megdermedt. A víz majdnem túlcsordult a cserépen. Az anyósa, Margit Mészáros, még a kabátját sem vetette le; a naftalinszag és a régi színházak poros illata lengte körül. A keskeny előszobában állt, és úgy mérte fel a kétszobás lakás szerény berendezését, mintha nem látogatóba érkezett volna, hanem ellenőrzésre egy hatóságtól.
— Jó napot, Margit — szólalt meg Lilla, miközben letette az öntözőkannát. A keze enyhén remegett. Erzsébet Balázs, a debreceni harmad-unokatestvére mindössze tíz napja hunyt el.
— Miféle ajándékozás? — kérdezte halkan. — Miről beszél?
— Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat! — csapta össze a kezét Margit, kis híján elejtve a ridikült. — A lakásról! Vagy amit az a rokonod hagyott rád. Talán vagyonokat? Egy nőnek nem illik ekkora pénz fölött rendelkeznie. A férj a családfő. Kornél Jakab a családfő. Tehát minden vagyon hozzá tartozik. Ez az élet rendje.
Lilla a férjére pillantott. A negyvenöt éves „családfő” a konyhában ült, kinyúlt melegítőnadrágban, és jóízűen kanalazta a tegnapi borscsot, amit Lilla főzött egy tizenkét órás műszak után. Kornél felnézett, megtörölte a száját a keze fejével, és tele szájjal bólogatott.
— Anyának igaza van, Lillám. Így… komolyabb. Én férfi vagyok. Nekem kell irányítanom a pénzügyeket.
Lillának megrándult a szeme. Eladó-tanácsadóként dolgozott egy bevásárlóközpont prémium üzletében. A gyors eszének, a karizmájának és annak a különleges érzéknek köszönhetően, amellyel az embereket és az illatokat „olvasta”, egyedül vitte a hátán az egész osztályt. Nagyvállalkozók és unatkozó feleségeik „Gyönyörű Lillának” szólították, és kikérték a véleményét. Egyetlen mondattal képes volt eladni egy ötvenezer forintos parfümöt.
Kornél ezzel szemben egy baromfifeldolgozóban dolgozott, a darabolóüzem műszakvezetőjeként. Mélységesen csodálta önmagát, és elvárta, hogy mások is ugyanígy tegyenek. Esténként a csirkepihe és a táp jellegzetes keverékének szagával tért haza, majd elismerést követelt azért, mert „eltartja a családot”. Azt, hogy a fizetése alig fedezte a rezsit és a saját cigarettáit, következetesen figyelmen kívül hagyta.
— Kornél, ez az én örökségem — mondta Lilla higgadtan, ugyanazzal a nyugtató hangszínnel, amitől a vásárlók azonnal megenyhültek. — Erzsébet nekem szánta. Kifejezetten nekem.
— És akkor mi van? — vágott közbe Margit, miközben levette a fejéről a furcsa kalapot. — Házas vagy! Ilyen nincs, hogy „enyém”. Csak „miénk” létezik. A „miénk” pedig Kornélé. Nem jó az, ha az asszony gazdagabb a férjénél. Szétzilálja a családot! A férfi kisebbrendűnek érzi magát.
„Mintha lenne még lejjebb” — gondolta keserűen Lilla, de csak annyit mondott:
— Margit, hagyjuk ezt most. Még nem tértem magamhoz.
— Nem is kell! — huppant le az anyós a sámlira, amely panaszosan megnyikordult. — Most kell lépni, amíg friss az ügy. Kornélkával átbeszéltük. Úgy döntöttünk, el kell adni azt a debreceni lakást. A pénzt pedig befektetni.
— Mibe? — kérdezte Lilla, bár pontosan tudta a választ.
— Belém! — jelentette ki büszkén Kornél. — Kinéztem egy terepjárót. Egy fekete Patriotot. El tudod képzelni, ahogy azzal gurulok be a gyárba? Nem úgy, mint egy lúzer busszal.
Lilla becsukta a szemét. Az örökség nem csupán egy lakás volt. Egy tágas, belvárosi, régi polgári lakás Debrecen szívében, és egy tisztességes bankbetét. Erzsébet Balázs egy tengerjáró kapitány özvegye volt. Az egész vagyon nagyjából tizenöt millió forintra rúgott.
— Kornél, ezt később megbeszéljük — zárta le a beszélgetést Lilla.
— Mit kell ezen rágódni? — csattant fel Margit. — A család ellen fordulsz? Teleolvastad a fejed az internettel? Ez mind a te érdekedet szolgálja. A pénzes férfi magabiztos. Hazahoz mindent. De ha a feleség gazdagabb… akkor — keresgélte a szót — akkor félrelép. Csak dacból!
Ez telitalálat volt. Kornél már lépett félre két éve. Egy fiatal csomagolóval ugyanabból az üzemből. Lilla akkor majdnem beadta a válópert. Kornél térden állva könyörgött, esküdözött, hogy „megszállta az ördög”, és hogy „te vagy az egyetlen királynőm”. Margit akkor is megjelent, és természetesen Lillát hibáztatta: „Elhanyagoltad magad, ezért sorvadt el a férjed. Inspirálni kell!”
Lilla akkor „inspirált”: két hétre kitette Kornélt. Az anyjához költözött, majd visszaszaladt, mert ott mosogatnia kellett és kivinni a szemetet.
Most minden ismétlődött, csak drágább díszletek között.
— Anya, ne nyomd — szólalt meg Kornél váratlan nemességgel. — Lilla okos nő. Érti, mi az a családi költségvetés — hangsúlyozta ki a szót. — Elég, ha adsz nekem egy általános meghatalmazást a számlák kezelésére. Majd én elintézek mindent.
„Megérkeztünk” — gondolta Lilla.
— Átgondolom — felelte jegesen.
— Gondold csak — húzta össze a száját Margit. — Csak nehogy úgy járj, mint a harmadikról az a Veronika. Mindent magának akart. A férje meg nem bírta a szégyent, és elszökött egy fiatalabbal. Az meg okos volt, rögtön mindent a saját nevére íratott.
A társaság csak egy órával később oszlott fel. Lilla dühösen súrolta a tányérokat, különösen Kornél zsíros edényét. Ekkor léptek be a konyhába a gyerekek: Vivien Váradi, a tizenkilenc éves orvostanhallgató, és Márk Fazekas, a húszéves informatikus, aki otthonról dolgozott. Mindannyian ebben a kétszobás lakásban éltek, egy szobán osztozva. Erzsébet öröksége esélyt jelentett a különköltözésre.
— Anya — karolta át Márk. — Ugye nem csinálsz butaságot?
— Miféle butaságot?
— Hogy odaadod nekik a pénzt — mondta Vivien keményen. — Ez a „családfő” tavaly már befektette a prémiumodat. Emlékszel? A barátja „szuperbiztos” üzletébe. Egy sörös bódéba. Egy hónap alatt bedőlt.
— Az más volt! — kiáltott ki a szobából Kornél, aki szemmel láthatóan hallgatózott. — Az üzlet volt! Férfias dolog! Ez meg örökség!
— Pontosan ezért! — vágta rá Vivien emelt hangon, és Lilla érezte, hogy a levegő megfeszül körülöttük, mintha a következő pillanatban valami visszafordíthatatlan dolog történne.