Vivien még utána is hozzátette, szinte kiabálva, hogy ez az anyjuk öröksége, de Kornél Jakab már nem hallgatta végig.
— Csitt, elég volt ebből! — mordult rá mindenkire, miközben kilépett az előszobába, és kapkodva belebújt a kabátjába. — Estére megyek műszakba. Mire hazajövök, legyen döntés. A helyes döntés. Ugye nem akarod szétverni a családot?
A bejárati ajtó úgy csapódott be mögötte, hogy beleremegett a lakás.
Lilla Mezei lassan leült a kisszékre. „Szétverni a családot.” Ezt a mondatot legalább húsz éve hallgatta. Nem pályázhatott magasabb pozícióra, mert Kornél majd „kevesebbnek érzi magát”. Nem utazhatott el a barátnőivel, mert „egy rendes feleség a férjével pihen” — vagyis Margit Mészáros kertjében, krumplit kapálva. Nem vehetett magának drága parfümöt sem, hiszen „minek az, úgyis otthon ülsz, a gyárba meg jó a régi is”.
Az egész élete a „így szokás” súlya alatt telt el. És most ez az íratlan szabály azt követelte tőle, hogy tizenötmillió forintot adjon át egy férfinak, aki szerint a férfiasság csúcsa egy Patriot terepjáró megvásárlása.
Elővette a telefonját, és felhívta Orsolya Lukácsot, az unokatestvérét. Orsi a kormányablaknál dolgozott, elvált volt, csípős nyelvű és ijesztően tisztán látott.
— Szervusz, Orsi… cirkusz kell? — kérdezte Lilla fáradtan.
— Utazó társulat? — jött a válasz azonnal. — A Margit Mészáros-féle varieté?
Lilla mindent elmondott. A vonal túloldalán sokáig csak a másik nő egyenletes, nehéz lélegzete hallatszott.
— Figyelj, Lillám — szólalt meg végül Orsi. — Mesélek valamit. Tanulságos. Dolgozott nálunk egy Hajnalka Szalai nevű nő. Csendes, szürke egér. A férje meg… hát, a te Kornélod másolatban. Ő is „családfő”. Hajnalka egyszer örökölt a nagymamájától egy kis házat Pest megyében. Apró volt, de a sajátja. — Orsi szünetet tartott, mintha rágyújtana. — És persze jött a nóta: nem illik, írjuk át rám, majd én bővítem, befektetem, férfi vagyok. Hajnalka aláírta. Tudod, mi lett fél év múlva?
— Mi…? — kérdezte Lilla alig hallhatóan.
— Eladta a házat. Vett egy egyszobást a városban, és — találd ki — az anyja nevére íratta. Hajnalka meg mehetett, amerre látott. Amikor beadta a válópert, remegett a keze, a tollat alig tudta fogni. Azt kérdezte tőlem: „Orsikám, hogy lehet ez? Hiszen ő volt a fej…”
— És te mit mondtál neki? — kérdezte Lilla.
— Azt, hogy a fej az, aki hazahozza, nem az, aki kihordja. Aki kifelé cipeli, annak más neve van. „V”-vel kezdődik. Tolvaj.
Lilla sokáig hallgatott.
— Lilla — folytatta Orsi komolyan. — Ez a pénz a tiéd. Esély neked és a gyerekeknek. Ha Kornél férfi, túléli, hogy a feleségének van pénze. Ha meg csak egy baromfitelepi alkalmazott… akkor minek tartod? Selejt.
Lilla letette a telefont. A tükör elé állt. Egy negyvenöt éves nő nézett vissza rá: szép volt, de kimerült. Megérintette a csuklóját, beleszagolt. Amouage. Tömjén, rózsa, szabadság. Az utolsó prémiumából vette, titokban.
Este Kornél feszülten tért haza. A műszak nyilván pokoli volt; olyan szag lengte körül, mintha az egész brojlerállományt végigölelte volna.
— Na? — ordította már az ajtóból. — Mikor megyünk a meghatalmazást intézni?
Lilla nyugodtan ült a fotelben. A gyerekek a szobájukban lapultak, megérezve a vihart.
— Soha, Kornél — mondta halkan.
— Miii?! — felugrott. — Elment az eszed, te bolond?
— Azt találtam ki, hogy a gyerekeknek veszek külön lakásokat. Magamnak pedig egy kis garzont.
— És én?! — bömbölt rá. — Nekem mi jut? A dzsip?!
— Neked — Lilla felállt, és a hangja keménnyé vált, mint a tárgyalótermi beszédei — a részed ebből a lakásból. A váláskor.
Kornél levegő után kapkodott, elvörösödött.
— Válás?! Csak nem… pénz miatt?!
— Nem, Kornél. A Patriot miatt.
Nem értette. Kapta elő a telefonját. — Anya! Anya, elárul minket! El akar válni!
A következő félóra egy rossz vidéki színházi előadásra emlékeztetett. Margit Mészáros negyven perc múlva rontott be, mint egy feldühödött vihar.
— Szégyentelen! — visította, a gyerekeket észre sem véve. — Ki akarod fosztani a fiamat?!
— Margit, megkapja a közös vagyon felét. Vagyis ezt a lakást — felelte Lilla nyugodtan. — Az örökségem viszont—
— Ugyan már! — vágott közbe Kornél. — Házasság alatt kaptad, közös!
— Apa, Családjogi törvény, 36. paragrafus — szólt közbe Márk Fazekas a laptop mögül. — Az örökség különvagyon. Anyáé.
Margit úgy nézett az unokájára, mintha áruló volna. — Okos lettél? Anyádra ütöttél…
— Köszönöm — mosolygott Lilla.
— Lilla! — Kornél az utolsó kártyát húzta elő. — Én… én szeretlek!
Lilla felnevetett, halkan. — A szeretet nem az, hogy „add ide”. Hanem az, hogy „tessék”. Te mikor adtál nekem bármit, a gondokon kívül?
Csend lett. Margit kapkodva keresett valami nyugtatót.
— Megölöd! — sziszegte. — Olyan érzékeny!
— Lehet — bólintott Lilla. — Kornél, beadom a válópert. És a lakás megosztását is.
— Nem engedem! — hörögte Kornél, hirtelen felgyógyulva.
— Dehogynem — vont vállat Lilla. — Most pedig pihenni szeretnék. Margit, szerintem Kornél ma nálad alszik.
Margit dermedten állt a pohárral a kezében, és akkor végre megértette, hogy ez a játszma visszavonhatatlanul véget ért.