A jelenet ezzel lezárult. Függöny. Szünet.
— Ezt még megbánod — sziszegte Margit Mészáros, mielőtt kifordult volna.
— Majd meglátjuk, ki bánja meg igazán — vágta rá Kornél Jakab, miközben felrántotta a kabátját. — Nélkülem te senki vagy! Egy egyszerű eladónő! Elrothadsz a parfümjeid között!
Úgy csapták be maguk mögött az ajtót, hogy a falról vakolatdarabok peregtek a padlóra.
Vivien Váradi óvatosan kilépett a szobájából, odalépett az anyjához, és átölelte.
— Anya, te elképesztő voltál.
— Nem — rázta meg a fejét Lilla Mezei, ahogy lassan elengedte a feszültség. — Csak végletekig elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy mindig „rendesen” éljek.
Felvette a telefonját, és tárcsázta Orsolya Lukácsot.
— Orsi, életbe léptetjük a „B” tervet. Kell egy… üzlet. A lakással kapcsolatban. És szeretnék egy meglepetést. Igazán nagyot. A még hivatalosan férjemnek.
A vonal túlsó végén Orsolya kaján nevetése csendült fel.
— A meglepetéseket imádom, Lillám…
Két hónap telt el. Két hónap szinte mámorító csend. Lilla elvált Kornél Jakabtól. Pontosan úgy történt minden, ahogy sejtette: amikor valóban lépni kellett, Kornél összeesett. Gyűrötten, idegesen, előző napi szeszszaggal jelent meg a tárgyaláson, a reménytelenség olcsó szagával körülvéve. Margit Mészáros a folyosón támasztotta a falat, gyilkos pillantásokat lövellve Lillára, de a tárgyalóterembe nem engedték be.
A közös vagyonuk, a kétszobás panel, az egyetlen, amit együtt szereztek, megosztásra került. Az állapota siralmas volt, eladni csak komoly engedménnyel lehetett volna. Lilla gondolkodás nélkül vállalta Kornél részének kivásárlását. A pénzt az örökségéből fizette ki.
Kornél, a kezében izzadó tenyérrel szorongatva az 1,5 millió forintról szóló csekket, meg volt győződve róla, hogy ezzel jól „helyretette” őt.
— Akkor maradj csak itt! — kiabálta Lillának a bíróság előtt. — Én pedig… új életet kezdek! Keresett vőlegény leszek!
Lilla csak elmosolyodott.
Margit Mészáros, miközben a fiát kísérte, a nő hátába sziszegte:
— Még könyörögni fogsz! Olyan nőt talál magának, hogy csak nézel majd! Nem olyat, mint te, te öreg… parfümárus!
Lilla még aznap este „nézett nagyot”. Kibontott egy palack drága pezsgőt — szintén az örökségből —, és a gyerekeivel meg Orsolyával megünnepelte a szabadságát.
Kornél „új élete” viszont már az elején döcögött. Visszaköltözött az anyjához. Margit, miután elveszítette fő ellenségét Lilla személyében, minden drámai energiáját a fiára zúdította.
— Kornélkám, miért vannak szétdobálva a zoknid? Lilla teljesen elkényeztetett!
— Kornélkám, úgy horkolsz, mint egy bivaly! Ez vállalhatatlan!
— Kornélkám, megint baromfifeldolgozó-szagod van! Azonnal zuhanyozni, és le ne dőlj a szőnyegemre!
Kornél, aki megszokta, hogy Lilla szó nélkül intéz mindent, mos, takarít, és időzített csodálattal látja el, valóságos pokolba került. Az anyja figyelmet, törődést és… pénzt követelt. Az a másfél millió forint pedig ijesztő gyorsasággal fogyott. Hiszen ő „kapós férfi” volt. Új telefont vett, vastag aranyláncot — inkább bicikliláncra hasonlított —, és lelkesen „befektetett” a fiatal csomagolólányokba.
Hat hét sem telt el, és a pénz elfogyott. A Patriot terepjáró álom maradt. Kornél ismét csak egy gyári munkás volt, aki az anyjával él. És hiányérzete támadt.
Nem Lilla hiányzott neki. A kényelem hiányzott. Az, hogy valaki némán elsimítja a gondokat. A meleg vacsorák. A tiszta lakás, ahol francia illatok lengtek, nem pedig gyárszag és anyai szívgyógyszer.
Lilla eközben cselekedett. A debreceni lakást gyorsan és jó áron eladta. A gyerekekről azonnal gondoskodott: Vivien Váradinak és Márk Fazekasnak is vett egy-egy remek garzont jó környéken. Magának egy barátságos, modern kétszobás otthont választott egy új, de már bejáratott házban.
Felmondott a parfümüzletben, bérelt egy kisebb helyiséget, és megnyitotta saját butikját, az „Intonációt”. A régi vásárlói követték. Az üzlet szárnyalni kezdett.
Egyetlen dolog maradt hátra. Kornél meglepetése.
— Orsi, megvan? — kérdezte telefonon, miközben az új üvegeket rendezte a polcokon.
— Meg bizony! — suttogta Orsolya. — Pont, amit kértél. Betonkalitka. Tizennyolc négyzetméter. De hivatalosan „stúdió”! És tudod, hol? Kukujevó-Újtelepen!
— Az merre van?
— Ott, ahová a te Kornélod még egy Patriot terepjáróval is két óra alatt érne ki. Ha lenne neki. Új építésű. Jövő héten adják át. Csupa csupasz fal. Az ablakból… egy másik ugyanolyan ház látszik. Tökéletes.
Lilla felnevetett.
— Vesszük. Intézd el.
Elérkezett az „X nap”. Kornél, akit az anyja folyamatos szemrehányásai és a pénztelenség sarokba szorítottak, hirtelen nagyvonalúnak érezte magát, és felhívta Lillát.
— Lillácska… — kezdte panaszos hangon. — Szia.
— Üdv, Kornél — felelte Lilla higgadtan.
— Én… mindent átgondoltam. Hülye voltam. Anyám… nem rosszindulatból ilyen. Csak irigység. Mert te olyan szép vagy.
Lilla a szemét forgatta.
— Kornél, térj a lényegre.
— Hiányzol. Te is, a gyerekek is… Mi család vagyunk. Mi lenne, ha újrakezdenénk? Én mindent megbocsátok!
Lilla majdnem félrenyelte a kávét.
— Te megbocsátasz? Zseniális vagy.
— Úgy értem… tiszta lappal indulnánk! Mindketten egyedül vagyunk. Együtt erősek lennénk!
„Főleg, ha nálam a pénz, nálad meg az étvágy” — gondolta Lilla.
— Épp hívni akartalak. Elköltöztem a régi lakásból. Eladtam.
A vonal túloldalán pánik lett.
— Eladtad? És… én? Mi?
— Nyugodj meg. Gondoltam a jövődre. Vettem… egy lakást. Neked. Ez volt a meglepetés.
Kornél csak a „vettem” szót hallotta meg.
— Lillám! Tudtam! — üvöltötte. — Tudtam, hogy nem bírsz nélkülem! Hol van? Azonnal indulok!
— Írd fel a címet — mondta Lilla nyugodtan, és lediktálta. Kornél már az első szavaknál rohant, biztos volt benne, hogy az új élet kapuja végre kitárult előtte.