Tibor Erdélyi indulatosan csapta össze a tenyerét.
— Ez egyszerű képtelenség. Egyetlen fillért sem tett bele!
— Én csak azt mondom el, amit hallottam tőle — védekezett Zsuzsanna Szilágyi feszülten. — Menj el hozzá személyesen, beszélj vele. Mostanában mintha nem lenne önmaga.
Tibor és Réka Lengyel összenéztek. A pillanatnyi csendben mindketten ugyanarra gondoltak.
— Egyedül megyek — szólalt meg végül Tibor határozottan. — Így talán kevésbé fajul el a helyzet.
Réka bólintott, bár a gyomrában kellemetlen szorítást érzett. Valami nem volt rendben. Két órával később Tibor visszaért. Már az ajtóban látszott rajta, hogy a találkozás minden volt, csak nem megnyugtató.
— Be akar perelni minket — mondta fáradt hangon, miközben lerúgta a cipőjét. — Már készíti a keresetet. Azt állítja, hogy beszállt a lakás kezdőrészletébe, és most követeli a részét.
— Ez nettó hazugság! — fakadt ki Réka. — Ott vannak a papírok, az utalások, minden bizonyíték.
— Tudom — bólintott Tibor. — De nem hajlandó meghallgatni. Azt mondja, ügyvédet talált, aki majd „igazságot szolgáltat”.
— Akkor most mihez kezdünk?
— Felhívtam egy jogász ismerősömet. Azt javasolta, küldjünk neki egy hivatalos felszólítást. Legyen benne, hogy a hamis állításoknak komoly jogi következményei lehetnek. És említsük meg a meghatalmazás ügyét is.
— Szerinted ettől visszavesz?
— Őszintén? Nem tudom — sóhajtott Tibor. — De ha nem lépünk, elszabadulhat az egész.
Egy héttel később Ildikó Fekete kézhez kapta a levelet Tiborék ügyvédjétől. A dokumentum száraz, jogi nyelvezettel sorolta fel, mi minősül hamis tanúzásnak és jogellenes perindításnak. A végén ott állt a figyelmeztetés: amennyiben nem hagy fel a valótlan állításokkal, az ügy hatósági szintre kerülhet.
Válasz azonban nem érkezett. Teltek a hetek, majd a hónapok. Nem indult per, nem jött telefonhívás, és Ildikó sem bukkant fel többé.
Réka és Tibor lassan fellélegeztek. Újra a saját életükre koncentráltak. Felújításba kezdtek: a nappalit teljesen átalakították, ahol korábban Tibor anyja lakott. A régi, nyikorgó kanapé a lomtalanításon végezte, a falak friss színt kaptak, modern bútorok kerültek a helyükre.
— Szerinted valaha újra jelentkezik? — kérdezte Réka, miközben egy képet igazított a falon.
— Nem kizárt — felelte Tibor. — Ő ilyen. Ha megsértődik, képes évekig hallgatni. Apámmal is hónapokig nem beszélt egy apróság miatt.
— Hiányzik?
Tibor elgondolkodott.
— Inkább az az anya hiányzik, aki régen volt. Aki palacsintát sütött vasárnap, és mellettem ült, amikor tanultam. Nem az az ember, akivé mostanra lett.
Réka csendben átölelte. Tudta, hogy a nyugalom mögött rengeteg feldolgozatlan fájdalom lapul.
— Talán egyszer meg kellene próbálni békülni — mondta óvatosan. — Nem miatta. Hanem miattad.
— Nem most — rázta meg a fejét Tibor. — Túl messzire ment. Ahogy veled bánt… azt nem tudom elfelejteni. Előbb neki kell belátnia, hogy hibázott. És ismerve őt, ez hosszú idő lesz.
Fél év telt el. Az élet ment tovább a maga rendjén. Tibor időnként hallott híreket Ildikóról közös ismerősöktől: jól volt, felújította a saját lakását, és gyakran mutatkozott Zoltán Simonnal. Egyszer még a szupermarketben is meglátta őket együtt, de nem ment oda hozzájuk.
Aztán egy szombati napon megszólalt a csengő. Az ajtóban Tímea Kertész állt, Ildikó régi kolléganője.
— Ne haragudjatok a váratlan látogatásért — mondta zavartan. — Ildikó megkért, hogy adjak át nektek valamit.
Egy apró, papírba csomagolt dobozt nyújtott át.
— Mi ez? — kérdezte Tibor meglepetten.
— Nem tudom pontosan — vont vállat Tímea. — Csak annyit mondott, hogy Rékáé, és vissza akarja adni.
Amint az ajtó bezárult mögötte, Réka kibontotta a csomagot. A régi, faragott ékszerdoboz került elő — az, amit annak idején Ildikó kidobott. A tetején friss karcolás húzódott, de épen maradt.
— Nem volt szíve kidobni — suttogta Réka. — Megtartotta.
A dobozban egy rövid cetli feküdt, Ildikó jellegzetes kézírásával:
„A kuka alján találtam, amikor elmentem. Gondoltam, fontos lehet. I.F.”
Sem bocsánatkérés, sem magyarázat. Mégis: valami apró elmozdulás.
— Mit tegyünk? — kérdezte Réka.
Tibor sokáig nézte a papírt.
— Semmit. Ez nem bocsánatkérés. Csak egy jelzés. Ha beszélni akar, majd megteszi.
A doboz visszakerült a polcra, a régi helyére. Egy darabka múlt ismét jelen volt, de a törésvonal megmaradt.
Egy hónappal később Tímea újra felbukkant.
— Ildikó üzeni, hogy ő és Zoltán Simon összeházasodnak — mondta. — Szűk körű esküvő lesz. Szeretné, ha ott lennétek, csak nem tudta, hogyan közeledjen.
— Add át neki, hogy gratulálunk — válaszolta Tibor higgadtan.
— És az esküvő?
Tibor Rékára nézett.
— Még gondolkodunk rajta.
Miután Tímea elment, Réka megszólalt:
— Te elmennél?
— Nem tudom — ismerte be Tibor. — Jó lenne boldognak látni. De nem felejtem el, min mentünk keresztül miatta.
— Talán neked segítene — jegyezte meg Réka. — Hogy továbblépj.
Tibor hosszan hallgatott, majd bólintott.
— Írok neki egy levelet. Őszintén. Ha képes belátni a hibáit, talán van esély.
Leült, és írni kezdett. Másnap feladta a borítékot. Egy hét múlva rövid üzenet érkezett:
„Elolvastam. Idő kell. I.F.”
— Ez már valami — mondta Réka halkan.
Az esküvőre végül nem mentek el. Ajándékot és kártyát küldtek. Válasz nem érkezett, de tudták, hogy megkapta.
Így indult el köztük egy új, óvatos szakasz. Nem volt közelség, csak tisztes távolság. Mint két égitest külön pályán — nem ütköznek, mégis összeköti őket valami láthatatlan.
— Szerinted egyszer valódi család leszünk vele? — kérdezte Réka egy alkalommal.
— Mi már azok vagyunk — felelte Tibor, megszorítva a kezét. — Ami pedig anyámat illeti… azt majd az idő eldönti. A szabályokat most mi írjuk.
Az autó elfordult a kereszteződésnél, és Ildikó utcája eltűnt mögöttük — akárcsak az a korszak, amikor majdnem elveszítették egymást. Előttük már a saját útjuk húzódott.