A mondat befejezését Ildikó Fekete nyugodt hangsúllyal tette hozzá, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne: senki sem lakik az ő lakásában, miközben itt, ebben a kétszobásban már hárman is egymás nyakán vannak. Véleménye szerint logikus lépés lenne mindkét ingatlant értékesíteni, majd az összegből vásárolni egy tágasabb, háromszobás otthont, ahol végre mindenki kényelmesen elférhetne. És persze – ahogy ő fogalmazott – együtt, családként, békességben élhetnének.
Réka Lengyel annyira meglepődött, hogy majdnem félrenyelt.
— Együtt? Mindannyian? — kérdezett vissza hitetlenkedve.
— Hát hogyne — bólintott az anyós magabiztosan. — Így nektek megszűnne a hitel terhe, nekem pedig nem kellene egyedül üldögélnem a négy fal között. Már találtam is egy remek lakást a közelben, az Építők utcáján. Világos konyha, nagy nappali, minden, ami kell.
— Mi viszont nem készültünk költözésre — jegyezte meg Tibor Erdélyi óvatosan, mintha attól tartana, hogy egy rossz szóval felrobbantja a helyzetet.
— A tervek jönnek-mennek, fiam — legyintett Ildikó Fekete. — Előre kiszámoltam mindent. A két lakás árából simán kijönne az új hely első részlete.
— Ildikó — szólalt meg határozottabban Réka —, mi nem adjuk el ezt a lakást. Alig két éve vettük, és még tizenhárom év van hátra a jelzálogból.
— A hitelt előbb is le lehet zárni — vont vállat az anyós. — Ráadásul mi olyan borzasztó a költözésben? Új falak, új kezdet. Egy háromszobás lakás fiatal házasoknak kifejezetten jó befektetés.
— Én nem akarok elköltözni — mondta Réka makacsul. — És főleg nem szeretnék együtt élni… — elhallgatott, nem fejezve be a mondatot.
— Velem, gondolom — szűkítette össze a szemét az anyós. — Tipikus. A mai fiatalok még a saját családtagjaikkal sem bírnak együtt lakni. Az én időmben ez fel sem merült volna.
— Nem erről van szó — próbálta csillapítani Tibor. — Egyszerűen most rendeztük be ezt a lakást.
— Pontosan — kapott az alkalmon Réka. — Mi választottuk ki, mi újítottuk fel, minden a mi ízlésünket tükrözi.
— Felújítani bárhol lehet — érkezett a hűvös válasz. — A lényeg a döntés. A részletek majd megoldódnak.
Ebben a pillanatban Rékának világossá vált, hogy Tibor nem áll ki mellette egyértelműen. A férje lesütött szemmel bámulta a tányérját, és láthatóan komolyan mérlegelte az ajánlatot.
— Ugye ezt nem gondolod komolyan? — kérdezte Réka később, amikor végre kettesben maradtak.
— Nem tudom — vallotta be Tibor. — Anyu tényleg nagyon egyedül van. És anyagilag sem hangzik rosszul.
— Erről már beszéltünk két éve — emlékeztette Réka. — Te mondtad, hogy nem akarsz a szüleiddel együtt élni.
— Akkor más volt a helyzet. Apa meghalt, anyu teljesen magára maradt.
— És ezért nekünk kellene feladnunk mindent?
— Ne túlozz — sóhajtott Tibor. — Csak mérlegelni kell a lehetőségeket.
Néhány nappal később Réka a megszokottnál korábban ért haza: az irattárban rendkívüli rövidített napot rendeltek el egy ellenőrzés miatt. Amikor belépett, idegen hangokat hallott a nappaliból, élénk eszmecsere zajlott.
— Ezt a válaszfalat ki lehet bontani — magyarázta egy férfihang. — Így sokkal levegősebb lesz a tér, modern hatású.
— Nem okoz gondot az engedélyezés? — kérdezte Zoltán Simon.
— Ha megfelelően intézzük, nem — érkezett a válasz. — Van kapcsolatom a hivatalnál.
Réka belépett a nappaliba, és megdermedt. Az asztalnál ott ült Ildikó Fekete, Zoltán Simon és egy ismeretlen férfi, aki egy táblagépen rajzokat mutatott.
— Rékácska! — csodálkozott az anyós. — Ma hamarabb végeztél?
— Mi történik itt? — kérdezte Réka, miközben a kijelzőn futó alaprajzot nézte, amely kísértetiesen emlékeztetett a saját lakásukéra.
— Csak benézett hozzánk Gábor Török — felelte könnyedén az anyós. — Építész, átalakításokra szakosodott. Csak ötletelünk.
— Miféle ötletekről beszélünk? — Réka közelebb lépett, és egyértelművé vált számára, hogy a rajz valóban az ő otthonukat ábrázolja, átrajzolt falakkal.
— Ildikó említette, hogy gondolkodtok a bővítésen — tette hozzá Zoltán Simon. — A barátom segít elképzelni a lehetőségeket. Az új lakáshoz… vagy ehhez, ha maradtok.
— Mi nem tervezünk semmilyen bővítést — mondta Réka lassan. — És pláne nem átalakítást.
— Ne légy ennyire merev — intette le az anyós. — Csak beszélgetünk. Nézd, ha ide húzunk egy falat a hálóba, két kisebb szoba is kialakítható. Egy nektek, egy nekem.
Réka előtt elsötétült minden.
— Ildikó — szólalt meg feszülten —, nem tudom, mire gondol, de sem költözni, sem falakat húzni, sem a hálószobánkat kettévágni nem fogjuk.
— Miért reagálsz ilyen hevesen? — csóválta a fejét az anyós. — Tibor tegnap mondta, hogy tetszik neki a háromszobás megoldás.
— Tessék?!
— Hosszasan beszéltünk róla. Szerinte pénzügyileg nagyon is racionális.
Réka szíve összeszorult. Tibor valóban a háta mögött egyeztetett?
— Elnézést — fordult az építészhez —, de kérem, most menjen el. Nem lesz átalakítás.
— Réka! — háborodott fel Ildikó. — Hogy beszélsz a vendéggel?
— Ő nem vendég, hanem egy idegen, akit az otthonomba hozott engedély nélkül.
A férfi gyorsan összepakolt.
— Talán majd máskor — motyogta, és sietve távozott.
Utána elszabadult a vita. Ildikó tiszteletlenséggel vádolta Rékát, Réka pedig azzal, hogy az anyós átlépi a határokat.
— Úgy viselkedik, mintha ez az ön lakása lenne! — csattant fel Réka.
— A fiamé! — vágott vissza az anyós. — Ő dolgozott meg érte!
— Közösen vettük! És együtt fizetjük a hitelt!
— Ugyan már. Az archívumi fizetésedből mit adsz bele? Aprópénzt! Ha Tibor nem lenne, még mindig egy kollégiumi szobában laknál!
Ez a mondat mélyen betalált. Réka valóban így élt korábban.
— Hogy mondhat ilyet… — suttogta döbbenten.
— Ez az igazság. Tibor tart el, te pedig még tiszteletet sem tudsz mutatni.
Ekkor nyílt az ajtó. Tibor lépett be, mögötte egy fiatal nő állt irattartóval a kezében.
— Mi folyik itt? — kérdezte megdöbbenve. — Veszekedtek?
— A feleséged kidobta Gábort! — panaszkodott az anyós. — Segíteni jött!
— Milyen segítségről beszélünk? — Tibor Rékára nézett.
— Én is ezt kérdezem — felelte Réka karba tett kézzel. — Igaz, hogy megbeszéltétek a közös háromszobás lakást?
Tibor tétovázott.
— Beszéltünk róla… elméletben.
— Elméletben? — Réka hangja remegett. — És ő is csak elméletben áll itt? — mutatott a nőre, aki csendben várakozott mögötte, láthatóan készülve megszólalni.